Béke van, nyugalom, készülődés Európa felé, és még három meccs az NB II-ből. Kevés unalmasabb hét volt az MTK háza táján az elmúlt hónapokban, mint ez a mostani, és ez így van rettenetesen nagyon jól. A bajnoki hajrában nem történik semmi, mi hátradőlhetünk, és páholyból nézhetjük az eseményeket - nagyon jólesik ez a kiesés zaklatott éve után, és azután, hogy bár rég tudni lehetett, hogy feljutunk, csak volt egy kis stressz, amíg matematikailag nem vált biztossá.

Na de csak legördült a szívről egy akkora kő, mint Simicska Lajos pénztárcája, feljutottunk, és lehet foglalkozni minden mással. Aztán a hétvégén jöhet a kis Fradi, minden tét nélkül. Azt sem igazán mondanám, hogy a presztízsért, mert ugyan valóban többet jelent ez, mint egy átlagos meccs, most már mindenki tudja, hogy jövőre igazi örökrangadó lesz. Az meg teljesen más. No de nézzük addig is, mi minden van:

- Beindult az átigazolási szezon előszeleként a szerződéshosszabbítások időszaka. Sokminden erről még nem szivárgott ki, a lelátón azt rebesgetik, hogy Szekeres Fehérvárra távozása szinte biztos, meg hogy a sérültlista néhány tagja nem véletlen van most ott, de ezekről hivatalosan nem tudni még semmit. Persze logikusnak tűnik az a gondolat, hogy aki szeretné eladni magát valahova külföldre (márpedig ki ne szeretné?), az maradna, amíg megyünk egy, talán jobb esetben több kört is az EL-selejtezőben. Meglátjuk.

- Agyal azon is mindenki, hogyan lehetünk képesek majd kibírni a nyári-őszi erőltetett menetet. Azt, hogy az NB II alapból tovább tart, mint az első osztály, nagyjából sikerült kivédeni a korai feljutással, Sopronban is tartalékosan álltunk ki, de annyira nem hosszú a padunk, hogy csak ők játszhassanak a maradék meccseken. Alig egy, legjobb esetben két hetünk lesz a június 2-i idényzáró után, hogy rápihenjünk a július 5-i EL-selejtezőre, majd jöhet az NB I, és egész december elejéig eltarthat, ez pedig sok. Nagyon sok, akár nálunk erősebb csapat szenvedett meg azzal, hogy egyszerre kellett figyelnie Európára és Magyarországra, nem lesz könnyű feladat nekünk sem. No meg persze érdeklődve várjuk, hogy kikből rakják össze az újra felépítendő NB III-as tarcsit.

- Garamival továbbra sem tudjuk, mi lesz, megy-e, marad-e. Az biztos, hogy pletykák már vannak az esetleges utódlásról, Csertői, Prukner, Lőrincz, lehetett hallani itt már mindenféle érdekesnél érdekesebb nevet. Hivatalos megerősítés vagy cáfolat persze még sehol, és a végén az is lehet, hogy a jövő évnek is Garamival futunk neki.

- Változott kicsit az összképp arról is, hol kezdhetjük a nemzetközi meccseket. Egy hete még majdhogynem teljesen biztosnak tűnt, hogy nem leszünk kiemeltek, azóta viszont úgy alakult a többi bajnokság és kupa kontinensszerte, hogy pont a határon billegünk. Röviden a helyzet a következő: egy kis UEFA-kavarás után úgy változtak a dolgok, hogy a 78 helyett 76 csapat kezd az első körben, ebből a legjobb 38 lesz kiemelt. Mi valahol a 36. és a 42. hely között leszünk, vagyis épp teljesen bizonytalan, mi lehet. Nem feltétlen egyszerű kérdés, mi lenne a jobb. A kiemeltek közt is van körülbelül egyharmadnyi olyan csapat, ami nem veszélyesen erős ellenfél a mi szintünkön, földrajzilag viszont úgy jönnek ki, hogy talán azokhoz nem lenne annyira problémás odautazni. (igen, gondoljon erre is a szurkoló...) A nem kiemeltek közül is csak pár van, ami egyértelműen sokkal gyengébb nálunk, de a többi ellen is lenne bőven esélyünk, cserébe valószínűleg nagyobb távolság, és kevésbé nézőcsalogató nevek...Passz, most így nem lehet egyszerűen dönteni, melyik lenne a jobb, úgyhogy legyünk kiemeltek, aztán majd meglátjuk.

- Eldőlt az is, hogy a helyünkre a nyugati csoportba megy a Zalaegerszeg, keletre pedig a Vasas. Kár értük, két olyan hellyel lett kevesebb az első osztály, ahol a csapatot ugyan nagyon nem szerettem, mégis valami miatt jó volt odajárni. Egerszegre a jó húzós kis túrák, hatalmas távolsággal és ennek megfelelő alkoholmennyiséggel, a Fáy utcába meg a jó öreg rivalizálás miatt. Keletről viszont akárki legyen is a feljutó, csak jól járhatunk. Szolnok a minimális távolság miatt jó, Békéscsaba azért, mert ott vannak szurkolók is, Eger meg az újdonságértéke miatt. Várjuk, ki jön még.

És persze akkor már foci, még levezető jelleggel: most hétvégén MTK-Fradi II. Idény végi kis levezetés, hazatér a csapat, most először játszunk otthon a bajnoki cím óta. A kis Fradi mostanában nem a legerősebb, ráadásul visszajátszóik sem igazán lesznek, merthogy az első csapatuk két és fél órával a mi meccsünk kezdése előtt játszik bajnokit. Sok múlik azon, kiknek adja meg Garami a meghosszabbított nyári szünetet, és egyáltalán mennyire vesszük komolyan a meccset. A győzelem persze így is elvárás, ám őszintén szólva nem lesz túl zavaró, ha nem jön össze. Jöhet az ünneplés, mégiscsak bajnokok vagyunk, aztán meg a BL-döntő, bár annak nincs akkora értéke azért, mint egy NB II megnyerésének. Vagy hát izé, számunkra most ez jelenti mégiscsak a többet.

Négy selejtezőkör az áhított főtábláig – ennyit kell megtenniük azoknak a csapatoknak, akik hozzánk hasonlóan a legelején indítják az Európa Liga selejtezőit. Ez érdekelt igazán mindenkit tegnap, még akkor is, ha Sopronban meccsünk volt: a nagy öröm megvolt már félidőre, hiszen akkor már tudni lehetett, hogy az NB I-ben bajnok a Debrecen, ami azt is jelenti, hogy megvan a helyünk az EL selejtezőjében, 2008 után ismét ott vagyunk a nemzetközi porondon.

Ehhez képest másodlagos kérdés az, hogy meccs volt, hogy Sopronban 1-1-et játszottunk, hogy nem épp izgalmas, de még így is élvezetes volt az este, mert mi bajnokként sokat már nem akartunk, a soproniak pedig sokat nem tudtak. A csapatot láthatóan nem nagyon érdekelte a meccs, és igazán a Sopronba ellátogató egy busznyi MTK-szurkolót sem annyira – jó volt, megvolt, kipipálhatjuk, de hagyjuk ezt az NB II-t, mi már Európában gondolkozunk. Hova mehetünk?

A legfontosabb dátumok, amiket muszáj ismerni, június 25., ekkor lesz a sorsolás, július 5., csütörtök, amikor az első meccset játsszuk, és július 12., csütörtök, amikor a visszavágót. Az első selejtezőkörben kezdünk – sokan futnak bele abba a félreértésbe, hogy annyit néznek, hogy ha a magyar bajnok nyeri a kupát, akkor a kupagyőztes jogán a második körben lehet kezdeni. Ez így is van, csakhogy ilyenkor a kupagyőztes jogán nem a kupa másik döntőse megy, hanem a bajnoki második. A bajnoki harmadik és a kupadöntős pedig az első selejtezőkörben kezd (és akkor megint megkavarhatja az egészet, ha a Győrt nem engedik indulni, de ebbe most ne menjünk bele, mert oldalakon át lehetne írni róla, a mi indulásunkat viszont nem érinti.)

A legutóbbi nemzetközi szereplésünkkor még meglévő regionális beosztást azóta eltörölték, a mostani szabály borzasztó egyszerű: 78 csapat indul az első selejtezőben, a legerősebb 39 a gyengébb 39 közül kaphat ellenfelet, egyedül annyi extra kitétellel, hogy senki nem játszhat saját országbeli csapat ellen. Hogy ki a kiemelt, ki nem, az egy nagyon bonyolult módszerrel adják meg, ne menjünk bele ennek a részleteibe, a lényeg annyi, hogy az ország klubjainak és az adott csapatnak az elmúlt 5 évbeli európai kluberedményei alapján számolják ki. A legjobb 39 kiemelt lesz, a többi 39 nem, ebből sorsolják össze őket.

Azt most még nem lehet tudni, hogy az MTK kiemelt lesz-e, ez azon múlik, ki mindenki más jut be az EL-selejtezőbe. Annyi biztos, hogy a 78 csapatból az első 39 lesz kiemelt, mi pedig legjobb esetben a 34., legrosszabb helyzetben a 48. helyen leszünk. Nagyobb tehát az esély arra, hogy nem leszünk kiemeltek, de nem lehet ezt még 100 százalékos biztonsággal kijelenteni. Vannak már persze csapatok, amik annyira jók vagy annyira gyengék, hogy már most biztosan lehet tudni, hogy mindenképp kiemeltek lesznek, vagy épp hogy semmiképp nem lehetnek azok. Nézzük!

Akik már most biztos kiemeltek, vagyis akiket akkor kaphatunk, ha nem leszünk kiemeltek – erre nagyobb az esély:

Lech Poznan (lengyel)
Rosenborg (norvég)
Elfsborg (svéd)
Kalmar (svéd)
Aktobe (kazah)
St. Patrick’s (ír)
Stabaek (norvég)
Gomel (fehérorosz)
Bohemians (ír)
Osijek (horvát)
Hafnarfjördur (izlandi)
Levadia Tallinn (észt)
Pjunik Jereván (örmény)
FK Baku (azeri)
Metalurgs Liepaja (lett)
Bangor City (walesi)
Skonto Riga (lett)
Suduva Marijampole (litván)
MyPa (finn)
SK Tirana (albán)
Renova Dzsepcsiste (macedón)
Inter Baku (azeri)

+ a holland fair play-díjas
a grúz bajnoki második
a szlovák bajnoki harmadik
a bosnyák bajnoki második
a szerb bajnoki harmadik
a szlovén bajnoki második

Akik már biztosan nem lesznek kiemeltek, vagyis akiket kiemeltként kaphatunk:

Jyvaskula (finn)
Flamurtari Vlore (albán)
Cliftonville (északír)
Santa Coloma (andorrai)
Crusaders (északír)
Celje (szlovén)
Daugavpils (lett)
Zalgiris Vilnius (litván)
Vestmannaeyjar (izlandi)
Trans Narva (észt)
Hibernians (máltai)
Floriana (máltai)
Thor Akureyri (izlandi)
Ordabasi (kazah)
Taldikorgan (kazah)
Kalju Nomme (észt)
Runavik (feröeri)
Portadown (északír)
Gandzaszar Kapan (örmény)
Teuta Durres (albán)
Vikingur (feröeri)
Cefn Druids (walesi)
Sirak Gyumri (örmény)
La Fiorita (san marinói)

+ a walesi bajnoki harmadik
a luxemburgi bajnoki harmadik
a san marinói bajnoki második

Akiknél pedig még nem dőlt el, hogy kiemeltek lesznek-e vagy nem:

MTK BUDAPEST (magyar)
Kuopio (finn)
Birkirkara (máltai)
Streymur (feröeri)
Lenkoran (azeri)
Siauliai (litván)
Zimbru Chisinau (moldáv)

+a montenegrói bajnoki második
a magyar bajnoki harmadik
a macedón bajnoki második és harmadik
a moldáv kupagyőztes és a bajnoki második
a grúz bajnoki harmadik és negyedik
a bosnyák bajnoki harmadik
a szlovén bajnoki harmadik
a montenegrói kupagyőztes és a bajnoki harmadik
a liechtensteini kupagyőztes
az andorrai kupagyőztes
a luxemburgi kupagyőztes és a bajnoki második

Ennyit tehát az első selejtezőkörről – erre a listára később még visszatérünk majd itt, ahogy tisztul a kép. Mindenképp érintettek leszünk viszont a második selejtezőkör sorsolásánál is, merthogy ezt, némileg érthetetlen okból, ugyanakkor sorsolják, amikor az első kört. Ebben biztos nem lennénk kiemeltek, ha bejutnánk – egy kivétel van: ha olyan csapatot kapnánk és vernénk ki az első körben, ami a másodikban kiemelt lenne, akkor helyettük mi lennénk a kiemeltek. Ebben a fordulóban, július 19-én és 26-án 80 csapat vesz részt. Az első kör 39 továbbjutója mellett ekkor csatlakozik be az ukrán Metalurg Donyeck, a cseh Sparta Praha és a Plzen, a ciprusi APOEL és az Omonia Nicosia, valamint az Anorthoszisz Famagusta, a horvát Hajduk Split és Slaven Koprivnica, a fehérorosz Sahtyor Szaligorszk, a lengyel Legia és Chorzow, a norvég Aalesunds és Tromso, a szerb Crvena Zvezda, a svéd AIK Stockholm, a bosnyák Siroki Brijeg, a finn Turku, az ír Sligo, és persze a Videoton, valamint még nem ismert kilétű orosz, holland, török, görög, dán, belga, román, skót, svájci, izraeli, osztrák, bolgár, fehérorosz, szlovák és szerb csapatok jöhetnek még.

Az 58 résztvevős harmadik selejtezőkör már a messze távolba vész, ahhoz óriási bravúr kéne, hogy arrafele eljussunk. Ez lesz az a kör, ahol bekapcsolódik a Liverpool, a Hannover, a Marseille, az Arszenal Kijev, a Heerenveen, a Genk, a Dundee, a Sigma Olomouc, és még pár spanyol, olasz, portugál, orosz, török, görög, dán, svájci és izraeli csapat, vagyis a mi szintünkön már igazi nagyágyúk. Ezek után következik a play-off, az utolsó egyenes kieséses kör. Itt kapcsolódik be a Stuttgart, a Rubin Kazany, a Harkiv, a Dnyipro, a PSV, az Alkmaar, a Lokeren, valamint más, angol, spanyol, olasz, francia, portugál, orosz, török, görög, dán, román és skót csapatok, továbbá akik a BL harmadik selejtezőköréből estek ki.

A realitás mindenképp az, hogy egy, legjobb esetben is két selejtezőkört mehetünk. A papírforma nem mellettünk szól – de azért szép a foci, mert néha borulhat az a papírforma is, és egyébként is, ha már itt vagyunk, élvezzük ki, hogy eljutottunk Európába. Hogy könnyű ellenfelet szeretnénk-e kapni, vagy épp olyan, ami nagynevű, de esélytelenek vagyunk ellene, hogy messzire szeretnénk-e utazni, bejárva a fél kontinenst, vagy csak valahova a szomszédba, egyetlen nap szabadságot kivéve, ez mind már ízlés dolga. Jókat el fogunk vitatkozni rajta – de most megtehetjük. Megdolgozott érte a csapat, hogy most ezeket az ellenféljelölteket nézegethessük, és mi is kiböjtöltük ebben az istenverte NB II-ben, hogy most végre az egyik legjobb esélylatolgatást csinálhassuk, amit szurkoló csak csinálhat. Ritka, kivételes helyzet a mienk. Élvezzük ki!

Hát csak megcsináltuk!

Végre, végre, végre. Kegyetlen hosszú volt ez a szinte napra pontosan egy év, tényleg nem tudom, a fradisták hogy bírtak ki ebből hármat is lent. Vége a pokoljárásnak, mert akármilyen fölénnyel is gázoltunk keresztül a mezőnyön, ez nem a mi pályánk. Visszatértünk oda, ahova az MTK mindig is való volt.

Tavaly augusztus 20-án indult a történet, ugyanígy a Budaörs ellen. Azon a dögmeleg nyári kora estén, az első NB II-es meccsre várva arról beszélgettünk: senki nem tudja, mi lehet a jövőkép, hogy jön ki a csapat a kiesés okozta sokkból, mire lehetünk képesek a botrányos előző idényünk után. A szép amcsi filmekbe illő jelenet persze az lett volna, ha újra ugyanarra az ellenfélre készülve, egy másik forró napon ugyanott várjuk a bajnoki címet, de ugye hétköznap délután örül az ember, ha el tud menni munkából hamar, mégiscsak meccs van. Igaz, így viszont legalább a város teljesen random pontjain lehetett belefutni kóbor MTK-szurkolókra, akik igyekeztek korán lezárni a munkát vagy épp elrohanni óráról, Budaörs felé tartva.

Úgyhogy megtörtént az, hogy szinte lépni sem lehetett a vendégszektorban. Akkor még csak az igencsak felvizetettgyanúsnak tűnő sör folyt, de hamar sejtettük, hogy nem túl soká már a pezsgő veszi majd át a helyét: már a 7. percben megszereztük a vezetést, amikor egy beívelést ugyan még kivágtak a budaörsi védők, de Kanta megszerezte a labdát, és pár gyönyörű csel után belőtte a vezető gólunkat. Alakult már ez.

Aztán az első félidő hátralévő részében valahogy mégsem azt mutattuk meg, miért tartunk az NB I felé. Kimondottan gyengén játszottunk, a Budaörsnek több komoly egyenlítési lehetősége is volt. No és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy az egészséges agresszivitás határán messze túl játszottak a hazaiak, csattogtak a lábak, amikor a labda már a közelben sem volt, Könyves és Ladányi sem úszta meg sérülés nélkül. Félreértés ne essék, azzal nincs semmi baj, ha egy csapat kemény, de ha lábra megy, akkor az már nem elfogadható.

No de a szünet után magára talált az MTK. Újra az a foci jött, ami még az NB I élmezőnye ellen is veszélyes lehet. Gyönyörű labdajáratások, igazi szép, okos foci, emellett meg szép egyéni megmozdulások, szóval az a klasszikus MTK, amit annyira lehet imádni ebben a csapatban. Mert most csapatként voltunk igazán nagy. És ezt a játékot látva már a pillanat egy apró töredékéig sem lehetett kérdéses, hogy miért vagyunk korlátlan egyeduralkodók a nyugati csoportban, és miért leszünk perceken belül NB I-es csapat.

A 63. percig kellett várnunk, hogy a brutálisra növő fölényünk góllá érjen (istenem, ilyen lózungokkal telepakolt mondatot, lassan felcsaphatnék szakkomentátornak), akkor egy hosszú előreívelést megkapott Tischler, befűzött két hazai védőt, majd a kapus mellett belőtte a második gólunkat. Néhány perccel később már a bajnokcsapatot köszöntöttük a lelátón, de még nem volt vége: a 80. percben Balajti lőtt, az egyik budaörsi lábán megpattant a labda, és hatalmas ívben behullott a kapuba.

0-3 ezzel már, és jöhetett a visszaszámlálás. Hosszú és nagyon boldog tíz perc következett, majd már a végső ünneplésre készülő két perc hosszabbítás, és a lefújás pillanatától a felszabadult, első osztályú ünneplés. Előbb Budaörsön, aztán a hazaúton, és végül a hazai pályán. Nem ugyanaz, mint négy éve, de bajnok az MTK, és reméljük, most már jó darabig nem is lesz NB I nélkülünk.

Mert oda valók vagyunk. Nem állítom, hogy tökéletes év volt az idei, de ha tavaly nyáron azt mondják, hogy ekkora meggyőző fölénnyel jutunk vissza, szinte csont nélkül, hát gondolkodás nélkül aláírja bármelyikünk. Ott vagyunk, ahova mindig is tartoztunk, a legjobb magyar csapatok között. Megjártuk a poklot, és megerősödve jöttünk ki belőle. Visszatértünk a helyünkre.

Hát akkor most már fel kell jutnunk.

Persze, vannak kínos dolgok. A kupadöntőt is beleszámolva most már több, mint egy hete vagyunk folyamatos visszaszámlálós állapotban, még ennyi idő, és kupagyőztesek lehetünk, még annyi idő, és bajnokok lehetünk, és így tovább, és így tovább, aztán mégse, sosem. Most már elég volt ebből, nyernünk kell valamit. Még úgy is, hogy tele vagyunk sérültekkel, meg hogy itt az az időszak, ami minden évben kritikus, amikor aláíratnák a játékosokkal a szerződéshosszabbítást (pletykák vannak, igen érdekesek, aztán majd térjünk vissza rá, ha kicsit körvonalazódnak a dolgok, de ugye azért nálunk ilyenkor szokott jönni néhány váratlan, furcsa sérülés), most ezt be kell húzni.

Az az elhalasztott meccs jön Budaörsön, ami azért maradt el, mert helyette inkább Békéscsabán játszottunk a kupában. A Budaörs elleni volt az első meccs is itt lent az NB II-ben, még augusztus 20-án. Akkor nagyon nehezen nyertünk, kimondottan szenvedős volt, és egyáltalán nem lehettünk biztosak abban, hogy az a fajta feljutás jön, a teljes mezőny alázásával, ami méltó lenne hozzánk.

És hogy miért kell, hogy az MTK legyen a bajnok?

- Mert a hagyomány ezt mondatja. Szép dolgok történtek a múltban Tatabányán, minden tisztelet a Gyirmóté és a Kozármislenyé azért, ami csapatot felépítettek az elmúlt évtizedben, de a magyar NB I úgy az igazi, ha ott van a huszonháromszoros bajnokcsapat is, a második legsikeresebb magyar klub. Lehet persze NB I-et rendezni egy MTK, egy Ferencváros, egy Újpest, egy Kispest, vagy épp egy Diósgyőr nélkül. Lehet. Csak épp velünk sokkal, de sokkal jobb.

- Mert rajtunk kívül alig vannak szurkolók nyugaton. Lehet cseszegetni minket azzal, hogy kevesen vagyunk, de a helyzet az, hogy Veszprémet leszámítva eddig minden idegenbeli meccsünkön a mi ultráink voltak többen és hangosabbak, és csak két város, Veszprém és Sopron volt, ahonnan jöttek az NB II-ben vendégszurkolók a Hungária körútra.

- Mert a kiesés csak egy több, mint furcsa botlás volt. Nem tudjuk, mi történt ott az előzményekkel pontosan, lehet, hogy nem is igazán akarjuk tudni, mégis, abban a csapatban már tavaly is több volt.

- Mert nem hagyhatjuk lenyomni Budapestet. Évek óta futtatják a vidéki csapatokat, jókora adag háttértámogatással, és úgy magyarázzák, hogy évtizedekig Budapesté volt minden, hogy sok az itteni csapat, és ez szerintük milyen undorító, mintha legalábbis mi tehetnénk róla. Meg mintha valóban létezne Pest-vidék ellentét, nem csak műbalhéként, ami annyira jó pár vidéki politikusnak. Mintha normális ország lehetne főváros vagy vidék nélkül. Itt van a város, vagyunk lakói, és ugyan egymás csapatait nem szeretjük, ha a Vasas ki is eshet, négy pesti csapat csak legyen már legalább.

- Mert a szurkolóink ötösre vizsgáztak a kiscsapati létből. Hány csapatnál történt meg, hogy a sikerek után, amikor gyengék lettek az NB I-ben, eltünedeztek a szurkolók, a másodosztályra pedig el is tűntek, amíg nem jött el a bajnoki cím? Hát nálunk ilyesmiről még csak szó sem volt, csak többen lettünk a lelátón, amikor el kellett kezdeni szurkolni a bentmaradásért, és az NB II-ben is stabilan maradt létszámban tartottunk ki az MTK mellett.

- Mert a játékosok kiérdemelték a sikert. Nem voltak nagy eligazolások, nem ment el futballprosti módjára a fél csapat a kiesés után át valamelyik másik NB I-ben maradt csapathoz, ahogy az annyi helyen megesett már. Maximális tisztelet jár azoknak, akik átérezték, mit tettek, amikor kiesett az MTK, és az egyetlen helyes utat választották: azt, hogy visszajuttatják ezt a csapatot az NB I-be, pillanatnyi kérdés nélkül.

- És mert az ellenfeleinknek is szükségük van ránk. Gyűlölnek minket? Hát gyűlöljenek. Az legalább érzelem. Semmi bajom egy Pakssal, egy Pápával, de mi érzelmeket mozgatnak meg ezek, ilyen csapatok ellen játszani? Ha az MTK ellen játszik egy csapat, az a szurkolóknak mindig különleges, ahogy minket utálnak, sokkal nagyobb élmény nekik minket legyőzni, mint egy átlagos csapatot. Már persze ha le tudnak. De nem fogjuk engedni.

Nem akarok képmutató lenni, és azt mondani, hogy MTK nélkül nem NB I az NB I. De, sajnos az. De milliószor nagyobb élmény, ha ott vagyunk mi is. És most már muszáj lesz behúznunk.

Hát ez csúnyán nem jött össze.

Pedig optimistán vártuk a szombati meccset, mint valami olyat, aminél vissza is térhet a rendes rutin, semmi kupadöntő, semmi túl kemény ellenfél, csak megint egy hétvége, megint egy kipipálandó NB II-es csapat, és lehetőség szerint ha pontszerzés van, akkor bajnokavató. Még én is nyugodtan készülődtem a meccsre, pedig ha valaki, hát én tényleg idegbeteg szoktam lenni, nagyjából addig, amíg három góllal nem vezetünk, vagy le nem fújják a meccset. Mégis, most valahogy úgy érezte mindenki, akivel a kezdés előtt beszéltünk, hogy ez most sima lesz, nagyon is sima. Még 2-1-nél, de tulajdonképp 2-2-nél sem igazán vetődött fel az, hogy kikaphatunk. Néztük, hány perc van még a bajnoki címig, aztán hirtelen kiderült, hogy még legalább négy nap.

Igen, sajnos kiderült, hogy amíg a szurkolókban hatalmas gátak szakadtak fel a kupadöntő után, addig a csapatot nagyon lefárasztotta az a kedd este. Fizikailag mindenképp, és csak reménykedhetünk, hogy lelkileg azért nem annyira. Az év egyik leggyengébb játékát sikerült bemutatnunk most, köze nem volt ennek ahhoz, ahogy végigvertük a mezőnyt a nyugati csoportban.

Kár érte, mert végre tényleg sokan gyűltek össze, olyanok is ott voltak a meccsen, akik alig szoktak kijárni. A kupadöntőn mi lettünk az ország egyik legszimpatikusabb csapata, sokan nézték volna ezt meg - tökéletes érzékkel sikerült pont ekkor egy rém rossz napot kifogni. Legalább ugyanilyen precizitással tudtuk belőni amúgy a legutóbi vereségünket még az ősszel, akkor is pont akkor jött egy bukta, amikor kezdett mindenki hinni abban, hogy sima lesz a bajnokság. Egyébként sima is lett, meg hát súlyosabb problémával ne is kelljen szembesülni, mint hogy átlag félévente elvesztünk egy meccset - de ez így most akkor sem esett jól.

Mindegy, most már nincs mit tenni, menni kell tovább. A csapatnak túl kell tennie magát a kupadöntőn, fejben is, és fizikailag is. A szombat délutáni-esti teljesítményt elnézve nem tudom megmondani, melyik lesz a nehezebb munka. De ha nem így, akkor most Budaörsön be kell húzni a bajnokságot.

Büszkeséggel, de mégis rettenetes érzésekkel teli volt az elmúlt két nap. A kupadöntő alatt és után olyan szinten lett az MTK-ból újra szerethető csapat, amilyenre szinte nem is számíthattunk, több tucatnyi helyről kaptuk már meg, mennyire sajnálják, hogy nem mi nyertünk, milyen jó NB I-es szintű csapat a mienk, és egyáltalán, milyen gyönyörű volt, amit kedd este csináltunk. De gyűlölök szimpatikus vesztes lenni.

Most valahogy mégis más volt fogadni a sajnálkozó gratulációkat. A szívem szakad meg, ha ránézek a kupadöntő fényképeire, odáig még el sem jutottam, hogy egy videót róla meg merjek nyitni - mégis, függetlenül az eredménytől, csapategységben, szívben és összetartásban óriásit nyertünk. Olyat, ami első körben most az NB I-be viheti ezt a csapatot. Mert holnap bajnokok leszünk.

És nem azért, mert egyetlen apró pontocska elég lenne már a feljutáshoz, márpedig mi szinte a bajnokság eleje óta nem kaptunk ki. Nem is azért, mert a Kozármisleny pontvesztése is elég. Rég túl vagyunk mi már azon, hogy számolgassunk.

Nem is azért leszünk bajnokok holnap, mert a Baja szétesőben van. És persze nem is amiatt, mert Bognár Gyuri ül a kispadjukon - profibb ő annál, mint hogy ilyen helyzetben az érzelmei befolyásolják. De azért abban biztos vagyok, hogy jó dolog az, hogy ő gratulálhat majd elsőként a feljutáshoz, és hogy idővel nem is fogja majd bánni.

A helyzet sokkal egyszerűbb. Azért vagyok biztos abban, hogy szombat este az MTK feljutást ünnepelhet, mert a kupát elbukhattuk, de a fejekben bajnokok lettünk kedden. Az egyik legnagyobb történelmű magyar klub, többé már nem a lesajnált kicsik, hanem az erős MTK, az a csapat, amire tisztelettel tekinthetnek a semlegesek, és félelemmel az ellenfél. Az a nagy csapat, ami átmehet a poklon, átélhet minden rosszat, de megerősödve kerül ki onnan. Egységben a pályán, egységben a lelátón, büszkén és erősen. Holnap este NB I-esek leszünk, mert mi vagyunk az MTK.

Nehéz most szavakat találni.

Sok mindenre számíthattunk, erre pont nem. Benne volt a pakliban az, hogy a a Debrecen szétver minket, mégiscsak van egy osztály különbség. Ott volt a lehetőség, hogy szép lassan felőrölnek, ahogy az is, hogy hozzuk a bravúrt, mert a Debrecennél akár még jobbak is lehetünk, ha már a Videotont kiejtettük hősiesen. Szóval sokminden lehetett volna, akár úgy is, hogy kikapunk, de olyan forgatókönyv, ami ennél jobban fáj, hát az biztos nem.

Vannak a gagyi filmek, amikben az esélytelen sportoló vagy csapat sok nagy pofon után feltör a semmiből, és minden papírforma ellenére eljut élete legnagyobb meccsére. Ott aztán hihetetlen izgalmak, a végsőkig húzódó dráma, és az utolsó utáni pillanatban valami hatalmas csodával megnyer mindent. Hát a valóság most annyival lett csúnyább, hogy az utolsó előtti filmkockáig eljutottunk, és ott buktunk el.

Nem hiszem, hogy ez lenne az a pont, amikor felelősöket kellene keresni. Persze, lehetne itt azzal jönni, hogy miért kaptuk a 88. percben azt a harmadik gólt. Elővehetnénk Hegedüst, hogy mit csinált a tizenegyeseknél vagy az első gólnál, csak akkor azt is hozzá kéne tenni, hogy a bravúrjai nélkül soha nem juthattunk volna el idáig. Vagy épp azt a két játékosunkat, akik kihagyták a sajátjukat. De fölösleges volna. Garami nyilván majd kielemzi a hibákat, amik meccs közben voltak, nem a tiziknél, az már idegharc. Mi pedig maradhatunk annyiban: óriási meccsen döntetlent értünk el az ország legjobb csapata ellen, majd amikor a tizenegyesekre került sor, a Debrecen annyival nyert, hogy egy kicsivel jobbak voltak az idegeik. Ez erről szólt, és semmi másról. A legvégén, amikor már végzetes lehet, ha egy picit is megremeg a láb, annyival kaptunk ki, hogy nekik volt rutinjuk a hasonló kiélezett helyzetekre, nekünk meg nem. Jellemző, hogy senki nem hibáztatta Kálnokit a kihagyott tizenegyese után. De miért is tettük volna? Itt van egy húszéves belső védő, soha az életben senki el nem várná tőle, hogy egy tizenegyesrúgásnak akár csak a közelébe is menjen, definitíve nem ez a dolga. Olyan bravúrral hozta végig a meccset, ahogy már az elődöntőt is, ott éppen élete játékával parádézva, hogy csak dicsérni lehet. Ahogy az egész csapatot is. Emberfeletti teljesítmény volt, hogy idáig eljutottunk, ahogy az is, amit az egész döntőben csináltunk. Az újpestiek annak idején százhúsz év csodáról énekeltek - ez most éppen százhúsz perc csoda volt. És még annál is tovább.

Halálosan komolyan mondom: kevés pillanat volt az életemben, amikor ennyire büszke voltam arra, hogy MTK-s vagyok, mint most. A csapatunk hatalmasat küzdött, óriásit harcolt, a száz százaléknál is többet adott ki magából, teljes volt az egység a pályán és a lelátón is, mert van csapatunk, és mindezen az sem változtat semmit, hogy a legutolsó utáni pillanatban elkövettünk egy apró hibát. Mi a hétvégén megyünk oda, ahol a helyünk van, vissza az NB I-be, becsületből is megcsináljuk a bajnokavatót most már, és aztán kiszurkoljuk, hogy a Debrecen nyerje meg valahogy a első osztályt, mi meg nézegethessük, kiket kaphatunk az Európa Liga-selejtezőben.

És ha úgy játszunk minden meccsen, mint tegnap, akkor joggal félhet tőlünk jövőre az NB I.

Hát eljutottunk a sorozat végéhez. 1998 és 2000 maradt hátra, a két utolsó év, amikor Magyar Kupát nyert az MTK. De remélhetőleg kicsit több, mint egy nap múlva a játékosaink tovább írják a sikertörténetet. Mert az MTK története mégiscsak valami ilyesmi. Egyszer fent, egyszer lent, de végül aztán újra fent.

1998-ban már sejteni lehetett, hogy ugyan a Várszegi-korszak sok jóval kecsegtethet, de európai középcsapat nem lesz belőlünk. Pedig jöttek a nagy igazolások, Magyarország legjobbjai játszottak kék-fehérben, de aztán jött a Rosenborg, és a többit felejtsük is el, mert összeszorul a gyomor. Nem sikerült a bajnokság sem túl fényesre, de a kupában sikerült megvédenünk a címünket.

1997/98, amikor Tiber Krisztián gólkirály lehetett a Gázszerrel (nemrég sikerült szembesülni azzal, hogy ő még mindig focizik, valahol az osztrák sokadosztályban), legalábbis érdekes idény volt. Az idétlen csoportkörös rendszert címvédőként szerencsére átugorhattuk, így az első meccsünkön a 16-ba jutásért Dorogra utazhattunk, és nyertünk 2-0-ra. MTK-Dorog volt az 1952-es kupadöntő is, de korántsem volt ez ekkor már akkora meccs. Érkezett a Diósgyőr, és hosszabbítás után 1-0-lal mi mehettünk tovább. Hogy aztán a negyeddöntőben megint összekerüljünk a Váccal, és sima 4-0-lal mutathassuk meg nekik, ki az úr. Az elődöntőben már egy igazán kemény meccs jött viszont, a Vasassal a rendes játékidőben 2-2-t játszottunk, és mivel a hosszabbítás nem hozott gólt, jöhettek a tizenegyesek, amit már 5-4-re megnyertünk. Eközben a némi meglepetésre elődöntőig jutó Salgótarjánt az Újpest 2-0-ra megverte, így jöhetett a címvédő és a bajnoki listavezető (pár fordulóval később meg is nyerték, azóta se többé…) kupadöntője.

1998. május 13-a tehát, három nappal a választás első fordulója után, amikor még nagyon valószínűnek tűnt, hogy az első fordulót megnyerő MSZP marad további négy évig kormányon, hiszen a jobboldalnak ehhez össze kellett volna valahogyan fognia, de Deutsch Tamás épp a döntő előtti napon ígérte meg, hogy a Fidesz és a Kisgazdapárt között nem lesz semmilyen együttműködés, a döntő napján pedig azt is hozzátette, hogy a MIÉP támogatásából semmilyen formában nem kérnek. Márpedig ha ő ígér valamit, akkor az úgy is van. Izé. Szóval döntő, MTK-Újpest, a Fáy utcában, 13 ezer néző előtt. A csapatunk talán a lehető legerősebb összeállításban, Babos – Lőrincz – Kuttor, Molnár, Szekeres – Madar, Halmai, Illés, Szamosi – Orosz, Szabados. A meccs elején alaposan nyűttük egymást a lilákkal, két nagyon jó védelem állt szemben a másik fél legalább annyira jó csatársorával. Egyszóval világosan látszott, hogy a két első számú magyar csapat csap össze, mindkét kapu előtt voltak pillanatok, amik miatt itt is, ott is örülni lehetett annak, hogy kapott gól nélkül ment le az első félidő. A védelmünk tökéletesen hozta, amit hozni kellett, így még azt is sikerült ellensúlyozniuk, hogy az újpestiek kivételesen meg tudták állítani Illést és Halmait is. Sőt, amikor elöl nem akart összejönni a gólszerzés, akkor egy védőnk csak eldöntötte a meccset, a 73. percben Kuttor meglőtte azt a nagyon várt MTK-gólt. Jó húsz perccel később pedig az is kiderült, hogy ez volt a győztes találat, 1-0-lal kupagyőztes az MTK. Nem volt az évszázad focija, de megnyertük a kupát, és ennyi a lényeg. Na meg azért is emlékezetes lett a meccs, mert mint kiderült, nem volt túlzottan nyerő ötlet a rendezőktől az MTK-sokat és az újpestieket egyszerre beengedni a lefújás után a pályára köszönteni a csapatokat…


Aztán jött az a parádés, felejthetetlen ’99-es év, amikor a bajnokságot laza 19 pont előnnyel nyertük (tényleg brutális visszagondolni, hogy akkor az NB I-et nagyobb előnnyel nyertük, mint amennyivel most az NB II-t vezetjük), és egy évvel utána a leköszönő huszadik századnak ha már az első kupáját mi nyertük, hazavittük az utolsót is. Első körben megkaptuk és 2-0-ra legyőztük azt a Gázszert, ami a hazai meccseit Agárdon játszotta – kis falu a Velencei-tónál, akkor még nem sejthettük, mennyire fontos lesz ez a hely számunkra pár év múlva. A nyolcba jutásért Győrbe utaztunk, nagy meccs volt az már akkor is, és 1-0-ra nyertünk. A negyeddöntőben aztán az év szuperrangadója jöhetett, a bajnokság első két helyezettje közt, MTK-Dunaújváros 1-0. A két elődöntő egyértelműnek ígérkezett, és az is lett mindkét ágon: MTK-Debrecen 4-0, Tápiószentmárton-Vasas 1-4. Ez utóbbi meccs nyilván nagyon érdekelhette a helyiek nagy reménységét, a már a mi ificsapatunkban hatalmas csatárígéretnek kikiáltott 17 éves Juhász Rolandot, de hát nem volt szégyen tőlük a búcsúzás. A legjobb amatőrcsapatoknak megtartott Szabad Föld kupát azért csak megnyerték, a nagy kupadöntő előmeccseként – az ellenfelük pedig egy nem sokkal később szintén jó sokat emlegetett falusi kiscsapat, a Bodajk volt.

Babos – Komlósi, Kuttor, Elek – Halmai, Szamosi, Kenesei, Erős, Gusatu – Illés, Buzsáky tizeneggyel álltunk ki a Népstadionban négyezer néző előtt, és jó hamar hátrányba is kerültünk. A 12. percben Szilveszter szerezte meg a vezetést a Vasasnak, és hiába támadtunk, ez maradt az állás a félidőben is. Aztán a második félidőben már nem volt kegyelem: előbb Tóth András öngóljával 1-1-re módosult az állás a 49. percben, aztán az 56. percben Halmai belőtte a második gólunkat is. A 77. percben pedig végleg eldőlt a meccs, amikor Kenesei 3-1-re módosította az állást. Egy kis nézőtéri látványosság még színesítette a döntőt – amikor a Vasas nem kapott meg egy legalábbis véleményesnek látszó tizenegyest, a szurkolóik pár mobilkerítést ledöntöttek, de más esemény már nem nagyon maradt. Kupagyőztes lett az MTK is, tizenkettedszer – mindmáig utoljára.

És eddig a történet. De csak rajtunk múlik, hogy lesz-e tovább. Folytatás – reméljük – 2012. május 1-jén, este hat óra körül, a Puskás Ferenc Stadionban. Bízzunk benne, hogy a nagy elődökhöz méltóan.

És csak néhány érdekesség a kupáról:

Pontosan 99 játékos volt, aki az MTK színeiben játszott győztes kupadöntőn – holnap remélhetőleg meglesz már a száztizedik is.

A kupadöntők legeredményesebb MTK-játékosa Kertész Vilmos, aki 1910-ben, 1911-ben, 1914-ben, és 1923-ban is kupát nyert nekünk. Sőt, tagja volt az 1912-es kupagyőztes csapatnak is, ami döntő nélkül nyert, így összességében ötszörös MTK-s kupagyőztesnek mondhatta magát.

Négy játékosunk is volt, aki három kupát nyert az MTK-val, mind a négyen 1997-ben, 1998-ban és 2000-ben: Babos Gábor, Halmai Gábor, Illés Béla és Kuttor Attila.

Azok közül a csapatok közül, akik nem csak egy-két alkalommal játszottak döntőt, magasan az MTK-é a legjobb döntőbeli mérleg: 14-szer szerepeltünk döntőben, és ebből 12-szer meg is nyertük.

A kupa történetében csupán kétszer fordult elő, hogy egy csapat zsinórban háromszor nyerjen: az MTK 1910-ben, 1911-ben és 1912-ben, a Ferencváros 1942-ben, 1943-ben és 1944-ben.

Egyetlen ember van, aki az MTK-t először játékosként, majd edzőként is kupagyőzelemig vezette, ráadásul játékoskorában csapatkapitányként tette ezt: Hidegkuti Nándor.

72. alkalommal rendeznek idén Magyar Kupát. 20 győzelmével a Ferencváros nyerte eddig a legtöbb kupát – mögötte mi következünk 12 győzelemmel, majd az Újpest 8-cal.

Az eddigi 71 kiírásból 53-szor budapesti csapat győzött.

32 alkalommal fordult elő, hogy ahogy idén is, budapesti csapat vidéki ellenféllel játszotta a döntőt, az állás 23-9 Budapest javára.

Egyszer történt meg, hogy másodosztályú csapat megnyerje a kupát: 1984-ben a Siófok.

Az idei döntő napján, május 1-jén rendezték az 1970-es években általában a döntőket – később 2002-ben próbálkoztak azzal, hogy erre a napra tegyék.

A döntőkben a legnagyobb különbség 1933-ban lett, akkor a Ferencváros 11:1-re verte az Újpestet.

A legtovább a pályán az 1934-es döntő tartott: a Soroksár-BSZKRT meccs kétszer is döntetlennel ért véget, a harmadik újrajátszásban dőlt csak el a Soroksár javára. A pályán kívül az 1912-es kupa volt a leghosszabb, amiről csak 1913 decemberében született meg a hivatalos ítélet, hogy az MTK nyeri.

Kevés izgalommentesebb döntője volt a kupának, mint az 1997-es MTK-BVSC. Persze annyi baj legyen, verjen meg az Isten minket olyan unalommal most kedden is, hogy már a félidőben 4-0-ra vezetünk…Amikor majd néhány évtized múlva az akkori MTK-szurkolók nézegetik a régi eredménylistákat, valószínűleg annyit fognak gondolni 1997-hez érve: oké, hogy mi vagyunk a legjobbak, de hogy ennyivel? Teljesen jogos lesz ez a felvetésük, mi már a meccs estéjén ugyanígy voltunk vele.

Elég érdekes lebonyolítási rendszert találtak ki akkoriban, csoportmeccsek is voltak, a 16 négycsapatos csoportból az első kettő jutott tovább. Ezt mindenhol megcsinálták regionális beosztással, sokat ne kelljen utazgatni, kivéve egyetlenegy csoportban – naná, hogy bekerültünk egy cuki kis délnyugat-dunántúli meccssorozatba. A három győzelem persze pillanatig nem volt kérdés, Fonyód-MTK 1-8, Nagykanizsa-MTK 0-1, Csákvár-MTK 0-5. Utána a Budafok ellen 2-0 és 2-1, a nyolcba jutást meg majdnem elszórakoztuk. Oké, hogy a 80. percben 2-0-ra vezettünk az Újpest ellen, de onnan felengedni őket 2-2-re nem volt szép. Nem para mindenesetre, a visszavágót 1-0-lal behúztuk. Jöhetett a negyeddöntő és a III. Kerület, idegenben 2-1-re győztünk, otthon 4-0-ra. Majd az elődöntő, mindannyiunk kedvenc Vácával szemben. A továbbjutást villámgyorsan eldöntöttük, az első meccs félideje után kicsivel már 4-0-ra vezettünk, az sem számított már, hogy a visszavágót 2-3-ra elbuktuk. A másik ágon a BVSC 3-0, 0-0-lal kiejtette a Haladást.

MTK-BVSC – hát valljuk be, voltak meccsek azért, amik ennél több szurkolót csalogattak ki a lelátókra. Az első meccsen – merthogy akkor épp kétmeccses volt a döntő – kétezer néző ment ki a Hungária körútra. 1997. május 21-e volt ekkor, a magyar közélet a Tocsik-botrány lázában égett, és azt találgatta mindenki, hogy a következő évi választásokon Torgyán József vagy Orbán Viktor lehet-e Horn Gyula kihívója. De a fociban ilyen apróságok nem számítanak, ennél sokkal fontosabb volt a meccs. Az egyik oldalon a már akkor biztos bajnok MTK, a másikon a fix KEK-induló BVSC. A kezdőnk az akkori Magyarország egyértelműen legerősebb összeállítása, Babos – Kuttor, Lőrincz, Szekeres – Farkasházy, Molnár, Illés, Halmai, Zsivóczky – Csertői, Orosz, az ellenfélnél pedig ott játszott két későbbi csapatkapitányunk, Végh és Füzi is. Egész jó kis csapat volt, és már akkor azt pletykálták, hogy a nyári átigazolási szezonban csak még jobbak lehetünk – igaz, azt a klubigazgató Fülöp Ferenc a döntő napján cáfolta a Nemzeti Sportnak, hogy Oliver Bierhoff is az MTK-ba igazolna a következő szezonra. Kár érte.

No de az átigazolások előtt még a döntővel kellett foglalkozni. Két veszélyesebb, de gól nélkül véget érő MTK-támadás után a 12. percben megszereztük a vezetést. Egy szögletből Halmai fejelt, Végh még nagy bravúrral védett, de a kipattanó épp Halmai elé került, aki azt már gond nélkül be is lőtte, 1-0. Utána még egy nagy helyzet, majd egy kapufa – a BVSC-nek eközben még csak momentumai sem igazán voltak -, és a 28. percben 2-0. Illés az alapvonal közeléből adott be középre, a manapság már E. Károly néven futó Erős pedig gyönyörűséges öngólt lőtt. Újabb öt perccel később minimum vicces góllal lett már 3-0: a BVSC védelme saját magát ütötte ki, mikor Bondarenko és Dragóner egyszerre akarták elfejelni ugyanazt a labdát, Csertői így hirtelen töküresen maradt a félpályán, és akadálytalanul vihette kapura a labdát. A tizenhatosról lőtt, Végh ezt még kiütötte, de érkezett a kipattanóra Illés, és nem volt kegyelem. Újabb három perc múlva pedig gyakorlatilag végleg eldőlt a kupa sorsa, amikor Zsivóczky beadásából Orosz befejelte a negyedik gólunkat is. Igaz, utána megvolt a meccs első komolyan vehető BVSC-s kapura lövése is – Babosnak nem okozott gondot azért -, de ez akkor már nem osztott, nem szorzott.

A félidőben az MTK-val első kupadöntőjét játszó Garami mester lehozhatta már a legnagyobb királyt, helyette Zimmermann jött be, a félidő első felében pedig beállt még Orosz helyett Kenesei, Zsivóczky helyett pedig az MTK-ban tizenegyedik, utolsó előtti idényét játszó Talapa. Aztán biztos, ami biztos alapon lőttünk még kettőt. A 66. percben egy beadás után Kenesei előbb ért oda a labdához, mint Végh, ezzel 5-0. A kegyelemdöfést pedig a 83. percben adtuk meg: Molnárt buktatták, tizenegyes, és ugyan mindenki Babost követelte a lelátóról rúgni, annyira még komolyan vettük a meccset, hogy Lőrincz lőtte, ezzel 6-0 a végeredmény.

Mondani sem kell, hogy ezek után a visszavágó a BVSC-nél a nyűgről, nálunk az ünneplésről szólt. De csak le kellett játszani, így 1997. június 11-én láthattuk a Szőnyi úton, ahogy hivatalossá tesszük a kupagyőzelmünket. A kezdőnk ekkor Babos – Lőrincz – Horváth, Molnár – Farkasházy, Zimmermann, Illés, Halmai, Talapa – Csertői, Orosz volt. A teljes meccs a mienk volt, de nem mondhatni, hogy szanaszét hajtottuk volna magunkat. Igaz, Béla királynak így is volt jónéhány veszélyes lövése, de azt már akkor is mindenki tudta, hogy Végh sokkal jobb kapus, mint amit az első meccs eredménye mutatott. Végül csak megnyertük ezt a meccset is: előbb az 57. percben Orosz vágott be egy legurított szabadrúgást, majd a 72. percben a hazai védelem kipasszolgatása után szintén ő duplázta meg az előnyüket. Összesítésben 8-0-s döntő után lett mienk a kupa – soha rosszabbat!

Hogy teljesítenél életed legnagyobb kihívása előtt három nappal, úgy, hogy szinte semmi tét nincs? Azt hiszem, nem túl sokan vannak, akik képesek ott lenni fejben, ha ilyen a helyzet. Az MTK-nak tegnap mégis sikerült, így most már a Tatabánya is oda-vissza kipipálva. Tizenöt pont az előny, úgy, hogy a többieknek öt forduló van hátra a bajnokságból, ez a régi álmoskönyvek szerint eléggé jó dolgokat jósol májusra…

És végre egy idegenbeli meccs, amiért nem kellett hajnalban kelni. Az NB II egyik legbosszantóbb jelensége az, hogy a napnyugtához igazítják a meccseket, így jöhetett ki az, hogy abban az időben, amikor most elindultunk Tatabányára, volt pár késő őszi túra, amiről ugyanakkor már hazafelé tartottunk. Nagyjából nyolcszáz néző gyűlt össze, vagyis az ingyenjegy lehetősége sem nagyon mozgatta meg a helyieket. Pedig ha másért nem is, legalább a dobogóért még harcban lehetnek, szóval tényleg nem értem, hogy miért ennyire kevesen jöttek ki.

Tudtuk jól, azon fog eldőlni a meccs, hogy komolyan vesszük-e. Hiába kérdezte a vendégszektor előtt sétálgató tatabányai biztonságis arc, hogy mennyire nyerünk, egyáltalán nem tűnt ilyen simának a helyzet meccs előtt. Mert persze, játékosállomány és tudás alapján egyértelműen jobbak vagyunk, ez egy pillanatig sem kérdés. De rá tudunk-e pörögni a meccsre? Annyi biztos volt a kezdés előtt is, hogy Garami nem pihenteti az embereket a kupadöntő előtt, Hegedüs – Wolfe, Szekeres, Kálnoki Kis, Vadnai – Zsidai, Vukmir, Kanta –Könyves, Tischler, Ladányi felállásban kezdtünk.

A hirtelen jött embertelen hőségben (az eredményjelzőn mutatták, a napon 36 fokig sikerült felmenni) először nekünk lett melegünk. A 17. percben egy szinte tökéletes, jobbról jövő beadás után Farkas olyan fejest eresztett meg, hogy már abban a pillanatban, amint a fejét elhagyta a labda, lehetett tudni, hogy gól. Ebben a bajnokságban már a harmadik alkalommal történt meg, hogy az ellenfelünk vezetett, nagyon elszoktunk ettől az érzéstől, de most az új tapasztalattól ismét megerősítve mondhatom: nem jó dolog. Valószínűleg nem sokáig ünnepelt az a szegény tatabányai védő sem, akit Könyves orrba rúgott két perccel később. A csere után már a kórházban derült ki, hogy eltört az orra, a hazaiak kiállítást reklamáltak – pedig a megítélt sárga tűnik jogosnak, túl kemény lehetett Könyves, de szándékos nem volt. Így pedig nyugodtan lehetett ő a meccs nyerőembere. A 29. percben jártunk, amikor valahol a mi tizenhatosunk táján az egyik tatabányai megpróbálta eljátszani, hogy buktatták. Nem sikerült neki, így mi jöhettünk szabadrúgással, előreívelték Könyveshez, aki ezúttal nem várt a társakra, hanem megindult a kapu elé, egy szép csel, és tízről kilőtte a hosszút. 1-1. A félidő hátramaradt részében egy nagy helyzet ott, egy hasonlóan nagy itt – mindkettő kimaradt, maradt a döntetlen a szünetre.

A második félidőben aztán gyorsan kiderült, hogy a Tatabánya olyan, mint az a szurkolójuk, aki a szünetben a büféjükbe nagy létszámban betévedő MTK-soknak próbálta bizonygatni, hogy fegyver van nála: félgőzzel és sikertelenül próbáltak ijesztgetni, cserébe teljesen veszélytelenek voltak. A 49. percig kellett csak eljutni, amikor jobbról szöglettel jöttünk, azt az egyik tatabányai kifejelte, pont Könyveshez, ő pedig tizenhatról egy hatalmas kapáslövést durrantott a bal felsőbe. 2-1 ide, és némileg érthetetlen módon leálltak a hazaiak. Nem voltak rosszak persze, látszott rajtuk, hogy tudnak focizni, észnél kellett lenniük a védőinknek, de valahogy mégis tökéletesen veszélytelenné vált az ellenfél. Hirtelen nem is tudok olyan pillanatot visszaidézni, amikor komolyan tartanunk kellett attól, hogy gólt kapunk. Addigra beállt már Zsidai helyett Balajti, Tischler helyett pedig Pál, legyen valami a lábaikban a keddi meccs előtt, a hajrára pedig a két gólt szerző Könyvest Vass váltotta. Visszafogottan játszottunk ekkor, látszott a játékosokon, hogy nagyon okosan nem akarták széthajtani magukat a kupadöntő előtt, annyit adtak ki magukból, amennyi a győzelemhez kellett – és a hazaiak impotens támadójátékának köszönhetően ez még csak nem is volt annyira vészesen sok. A meccs legvégén Balajti azért csak megcsinált egy gyönyörű cselsorozatot, beadta a labdát a tizenhatos előtt üresbe mozgó Vassnak, aki kicsit még vitte, majd kilőtte a bal alsót. Szinte rögtön a gól után le is fújták, 3-1-el mienk a meccs.

Biztató volt a játék a döntő előtt, és jó azért azt is tudni, hogy nem kellett a legutolsó csepp energiánkat is elpazarolni, maradt még bőven a Debrecenre. Elkerültük mindannyiunk rémálmát is, sérülés nélkül lehoztuk a meccset, most már jöhet a kupa. És aztán jöhet egy másik nagyon szép hétvégi meccs is: ha egyetlen pontot is szerzünk jövő héten a Baja ellen, akkor visszavonhatatlanul megvan az NB I.

A Kozármisleny nyert Sopronban péntek este, úgyhogy ezen a hétvégén nem lesz még bajnokavató. Mégis, ha nyerünk, egy újabb nagyon nagy lépéssel kerülünk közelebb ahhoz, hogy végre vége legyen ennek az egésznek. Tatabánya-MTK, hat fordulóval a vége előtt. A bajnokság elején úgy számoltunk, hogy ez lehet jó eséllyel a döntő a feljutásról, óriási ki-ki meccs, és aki megnyeri, az, hacsak nem botlik látványosakat a többi meccsen, nagy előnyt szerez a feljutásért vívott harcban. Na ehhez képest most van az, hogy ha nyerünk, akkor húsz pont fölé nő az előnyünk a Tatabányával szemben.

A távolság kicsi, a belépő ingyenes, minden arról szól, hogy minél többen legyünk ott szombat délután. Az utolsó keményebb ellenfelünkkel játszunk – bár ha minden úgy alakul, ahogy az ősszel alakult, nagyon nincs mitől félnünk. Akkor olyan erőtlenül, annyira enerváltan játszott nálunk a Tatabánya, hogy ugyan csak 1-0-ra győztünk, de csak a peches helyzetkihasználásunk miatt nem lett súlyosabb a különbség.

Mégis, szinte minden azon fog eldőlni, hogy mennyire leszünk fejben már a kupadöntőn, és mennyire tudunk rákoncentrálni a szombati meccsre. Veszprémben azt láthattuk, mi van, ha nem az aktuális ellenfélre figyelünk, a Paks II ellen meg azt, akkor mi van, ha igen. Megnyugtató mondjuk, hogy mindkétszer győztünk. Jó kérdés az is, Garami mennyire akarja a kulcsjátékosokat pihentetni – más kérdés, hogy még így is jó lehet a keret, Tischler és Nikházi például biztosan játszhatnak, ha már a kupadöntőről el lesznek tiltva.

Hát uraim, ezt be kell húzni. Meg kell mutatni a tatabányaiaknak, hogy miért is mi lennénk az NB I-es csapat néhány hónap múlva ilyenkor, és persze kedves tulajdonosuknak, a mindannyiunk által olyannyira szeretett Mészáros Lőrincnek, a Dunántúl Oligarchájának, hogy mi is az az MTK. Na és természetesen abba sem árt belegondolni, hogy ha megnyerjük ezt a meccset, akkor jövő hétvégén, a Baja ellen, hazai meccsen juthatunk fel az NB I-be.

Négy nap már csak a döntőig! Bevallom, most kezdek igazán megőrülni, lassan tényleg nem tud szegény MTK-szurkoló másra gondolni, mint arra az estére pár nap múlva a Puskásban, igaz, ha az eszembe jut, hogy nagyon szerencsés esetben holnap bajnokok lehetünk, az egy kicsit eltereli a gondolatokat a kupadöntőről, de azért csak egy ideig…

Az első döntő, amit ugyanott játszottunk, ahol most hamarosan megint szurkolhatunk, az 1968-as volt. Sokminden történt addig a legutóbbi győzelmünk óta eltelt években, egészen változatos okok miatt nem tudtunk eljutni a kupasikerig. Az 1950-es évek első felében egy győzelem jött össze, de csak rajtunk kívül álló okok miatt nem lehetett több: épp azokban az években, amikor egy Honvéd-MTK meccsen körülbelül a világválogatott első csapata és a cserék játszhattak egymás ellen egyenletesen elosztva a két csapatban, nem rendeztek meg két kupát sem. 1952 után legközelebb 1955-ben volt kupa, ott meglepő módon csak az elődöntőig jutottunk, utána pedig jött 1956. A forradalom nagyjából gerincbe törte a csapatunkat, a bajnokságot be sem fejezték, pedig szinte biztos győztesei lettünk volna (tavaszi-őszi rendszerben ment ekkor ugye, vagyis október végén már a hajrában jártunk). Utána 1958-ban egy bajnoki győzelem még összejött, és bár akkor még sokan nem gondolták volna, hogy 29 évet kell várni a következőre, szép csendesen lesüllyedtünk a stabil középcsapat szintre. Ráadásul 1959 és 1963 közt ismét nem rendeztek Magyar Kupát, de 1968-ban végre eljött a mi időnk.

A legjobb négy közé jutásért az Újpestet (azaz ugye akkoriban a Dózsát) kaptuk. A liláknál már akkor nagy csapat alakult. Az ugyan még nem tudhattuk, hogy a soron következő hét bajnokságot ők fogják megnyerni, de az egyértelmű volt, hogy nagyon veszélyes ellenfél. Ezért is volt gyönyörű bravúr, hogy gólzáporos meccsen, óriási harcban 4:3-ra legyőztük őket. Az elődöntőben papíron már kicsivel könnyebb dolgunk volt a Szeged ellen, de aztán a meccs elütött a papírformától, csak nehezen tudtunk nyerni, 2:1-re. Ezzel egy időben a Honvéd legyőzte a Pécset 1:0-ra, így jöhetett a tizenöt évvel azelőtti legnagyobb párosítást idéző MTK-Honvéd döntő.

A nemzeti ünnepre (hogy éppen akkor mit ünnepeltünk, államalapítás, új kenyér, vagy micsoda, remélhetőleg az utókor hamarosan csak valahol a nagyon szégyellni vágyott memóriafoszlányok között fog emlékezni), 1968. augusztus 20-ra tették a döntőt – korábban is próbálkoztak ezzel, már az ötvenes években is raktak aznapra döntőt, később is többször így csinálták, ahogy a május elseje sem volt ritka nap a végső kupameccsre, így lesz éppenséggel idén is. Negyvennégy éve az időzítés tökéletesen katasztrofális lett, 1968. augusztus 20-a a magyar történelem egyik legsötétebb napja lett, pedig volt pár más erős próbálkozás is abban a században: azon az éjszakán, néhány órával a kupadöntő után, valamikor éjjel 11 óra környékén megtámadtuk Csehszlovákiát, hogy segítsünk az oroszoknak leverni a prágai tavaszt.

De a délután ezt még nem tudhatták, így nyugodtan – már amennyire a csapata kupadöntője idején nyugodt az ember – mehettek nagyjából tízezren szurkolni a Népstadionba. Sajnos a meccsről kevés feljegyzés maradt fel, pedig érdemes lehet emlékezni rá. Az MTK kezdője Hajdú – Szántó, Dunai, Jenei, Stasszer, Csetényi, Török, Sárközi, Oborzil, Szuromi, Kékesi volt, a Honvédnál pedig ott játszott például Komora, mint a legveszélyesebbnek kikiáltott játékosuk, a kapujukat pedig Bicskei Bertalan védte, aki később igencsak nagy MTK-s lett. A döntő legnagyobb neve mégis a kispadunkon ült: az MTK ekkori edzője Hidegkuti Nándor volt.

Valahogy divat lehet a mi kupadöntőinken, hogy már az első negyedórában gól születik. Igaz, a korábbiakon mi kaptuk azokat rendszeresen, ezúttal szerencsére mi lőttük – azért ez egy sokkal szimpatikusabb felállás. Szuromi Antal szerezte meg a vezető találatunkat, rögtön a meccs 8. percében. Húsz percen át örülhettünk a vezetésnek, aztán a 28. percben Fekete Ferenc kiegyenlített. Végül mégis mi nyertük a kupát, mert a 60. percben tizenegyeshez jutottunk, és azt Oborzil Sándor a rossz irányba vetődő Bicskeitől jó messzire, magabiztosan a bal felsőbe ragasztotta. 2-1, ez a vége.

Így kilencedik alkalommal is kupagyőztes lett az MTK. Utána hosszú évtizedekig nem – csak egy vesztes döntő jött össze 1976-ban. Mégis, 1968-ban szinte esélytelenként nyertünk, ez pedig talán nagyobb szó is, mint toronymagas esélyesként. El lehetne viselni egy ilyen 2012-ben is.

Éljen Sztálin, a világbéke őre! – Éljen népünk bölcs vezére, Rákosi elvtárs! – Munkával, sporttal a békéért, az ötéves terv sikeréért! Most, hatvan év elteltével is rossz érzés egy egyszerű visszaemlékezésben ilyen mondatokat leírni, el lehet képzelni, milyen lehetett akkor az ilyen kiírásokkal végigdíszített stadionban lejátszani a Magyar Kupa döntőjét. Azét a kupáét, amit a világháború óta első alkalommal írtak újra ki, ahol új serleget avattak, és az új trófea elsőként a lehető legjobb kézbe került: Hidegkuti Nándor emelhette a döntő után magasba.

Az MTK akkoriban épp Bp. Bástya néven futott, piros-fehér színösszeállításban, a kommunisták undorító átnevezgetési-átszínezési mániája minket sem került el. Mocskos egy kor volt, de mint jól tudjuk, a komcsik legalább a sportot fejlesztették, legyen egyvalami, ami miatt nem lázad a nép. 1952 nyilvánvalóan a magyar foci történetének legnagyobb éve volt, a válogatott oda-vissza alázta a világot, és nem kellett félteni a klubcsapatokat sem. Ebben az évben tudtunk húsz év elteltével, a háború borzalmai, a népirtás, a klub megszüntetése és a stadionunk lerombolása után újra kupát nyerni.

A döntőig tökéletesen sima volt az út. Úgy játszottunk, ahogy a világ legjobb focijával rendelkező ország egyik, ha nem a legjobb csapatának kell: a negyeddöntőben az Elektromost intéztük el 10:0-val, az elődöntőben pedig a Pécsi Lokomitívnak (akik az előző körben óriási meglepetésre kiütötték a Honvédot) megkegyelmeztünk, de persze minden relatív, ez esetünkben annyit jelentett, hogy csak 6:0-ra nyertünk. A másik ágon vidéki elődöntő jött össze, és a Dorogi Bányász összehozta a bravúrt, 2:0-ra legyőzte a Szegedet. Persze nem volt annyira rossz csapat a Dorog, de azért egyik legnagyobb teljesítményük volt ez. Csak egy kiscsapat egy felfuttatott komcsi iparvárosból, na de ahol Buzánszky a jobbhátvéd…

1952. június 1. tehát, Bástya-Bányász, bűnös polgári nevén MTK-Dorog, napsütötte nyári délután az I. Országos Béketalálkozó napján 14 ezer néző gyűlt össze a Latorca utcában (ez ma a Népfürdő utca, Angyalföldön, alias Elektromos-pálya). Az MTK kezdője olyan, hogy ha csak olvassuk, már attól fényesebb lesz a monitor. Gellér – Kovács, Börzsei, Lantos – Peller, Zakariás – Láng, Hidegkuti, Palotás, Szolnok, Molnár. Ha egy ilyen kezdő jön szembe, a világ bármelyik csapatának rémálmokat okozott, talán egyedül egy szál Honvédot leszámítva.

A vezetést mégis a Dorog szerezte meg, néhány veszélyesebb MTK-támadás után a 8. percben. Egy kiugratás után a tizenhatosról egy passz az ötös vonalához precízen érkező Aspirány Gusztávnak, és máris 0:1. Ráadásul védőt is vesztettünk, egy ronda összefejelés után vagy öt perc, amíg Börzsei fején elállítják a vérzést és egy szép kötéssel visszaengedik a pályára. Na de nem azért voltunk a világ egyik legjobb csapata, hogy egy kapott gól megtörjön minket. A 16. percig kellett várni csak, amíg egy szöglet után Zakariás József elé került a labda, kicsivel a tizenhatoson kívül, aki brutális erejű kapáslövést eresztett meg, és máris 1:1. A Dorog megnyomta a következő tíz percet, gólt mégis mi szereztünk: a 28. percben Palotás kiugrása után a lövést a dorogi kapus még kiütötte, a kipattanót viszont Molnár János már bekotorta a hálóba. 2:1 ide. A Dorog ezután kis ideig minden mindegy alapon támadni kezdett, de a védelmünk tartotta az előnyt. A 41. percben pedig egy beadás után az ellenfél kapusa rosszul futott ki, Palotás Péter pedig üresen maradt a labdával szemben a kapuval, ezzel 3:1 a félidei állás.

A második félidő első tizenöt percére kicsit kiegyenlítettebbé vált a meccs, sőt, a korabeli beszámoló szerint némileg a játék is leült. Ez persze csak viszonyítás kérdése, mi így hatvan évvel később például valószínűleg két térdre hullva zokognánk a boldogságtól, ha olyan focit látnánk Magyarországon, amilyen akkor van, ha leül a játék színvonala, mikor Hidegkuti lövéseibe Buzánszky próbál belelépni. Az 57. percben szépített a Dorog: egy távoli beadás után Pozsonyi Ignác egy hajszállal megelőzte a kifutó Gellért, és hat méterről befejelte a szépítő góljukat. Az iram ezután felerősödött, a gyorsabb és technikásabb játékban pedig már világosan kijött, mennyivel erősebb volt a mi keretünk. Gólt még így sem sikerült rúgni, de nem is kaptunk – megtörtént viszont az, amire már akkor is hétszeres kupagyőztesként még egyetlen döntőnkön sem került sor: cseréltünk egyet. Buzánszky lerúgta ugyanis Palotást, helyette Gondos Tibor állt be. (Ő egyébként még most is él, ahogy abból a csapatból a védő Kovács II József is.) Az utolsó percek egyébként is inkább a rugdosódásról szólt, a korabeli tudósítás szerint elsősorban a bíró erélytelen hozzáállása miatt. A végeredmény nem változott mégsem, 3:2-re győztünk, és a háború utáni első kupagyőztes csapatkapitányaként a legnagyobbnál is nagyobb Hidegkuti fogadhatta az elvtársak gratulációját.

MTK-Fradi. A legnagyobb meccs, ami a magyar futballban létezik. A lelátón óriási ellentétek, a pályán hatalmas, szép időkben a legnagyobb focit jelentő harc, a klubvezetéseknél viszont maximális korrektség. Ami csak az úriemberségnek és a legnagyobb ellenfélnek kijár. Az 1931/32-es Magyar Kupa döntője örökké emlékezetes példája marad ennek. Két olyan meccsel nyertük meg ezt a kupát, amit még sokáig emlegettek, akik látták, és ami miatt nyugodtan mondhatjuk, hogy lehet, egy zöld-lila meccsen többen vannak, de az MTK-Fradi az örögrangadó.

A döntőig nem volt különösebben nehéz eljutni. A negyeddöntőben MTK-Turul, de mint tudjuk, a liba erősebb a turulmadárnál, sima 8:0 lett a vége. Az elődöntőben a korábban némi meglepetésre az Újpestet búcsúztató Tatabányával játszottunk, és 4:2-vel jutottunk tovább. A másik ágon eközben Ferencváros-III. Kerület 4:1, így 1932. június 5-ére ismét összejött az álomdöntő.

Üllői út, totálisan idegen pálya tehát, tízezer néző – no, ők is egymásra találtak párszor a meccs alatt. Szabó – Wéber, Kocsis, Rebró – Kompóti, Szaniszló – Titkos, Cseh, Kalmár, Barátky, Híres felállásban kezdtük a meccset, ami aztán elég hamar hátrányba kerültünk. A 13. percben jártunk, amikor a Fradi szabadrúgást kapott, egy beívelést követő passz után pedig Kohut hat méterről bevágta a zöldek vezető gólját. Egy kicsit leült a játék a gól után, de a Fradi a félidő hajrájára feltámadt, kapufáig is jutottak. A szünetben aztán a lelátóé lett a főszerep, látványos verekedés tört ki a szurkolók közt. Történt ugyanis, hogy a ferencvárosi Toldi még közvetlenül a lefújás előtt brutálisan beleszállt védőnkbe, Rebróba, az MTK-szurkolók pedig úgy érezték, hogy az emiatti dühüket a pechjükre környékükön lézengő fradistákon kell levezetniük.

Aztán ahogy folytatódott a meccs, már megint a szurkolók csinálták a bajt, ezek a mai fiatalok. A 49. percben a Fradi ugyanis a tizenhatos vonaláról végezhetett el szabadrúgást, az akkori tudósítás szerint pedig ekkor „akcióba lépett a közismert sértegető kórus”. Csúnya dolog, ahogy nyilván a percekkel később kitört újabb verekedés is az.

Eközben viszont a pályán átvettük a totális irányítást, és ahogy telt az idő, úgy lett egyre meggyőzőbb a fölényünk. Csakhogy még mindig hátrányban voltunk, gólt rúgni meg csak nem sikerült. Pedig a zöldek ekkor már minden mindegy alapon rugdosták ki a labdát a kapujuktól minél távolabb, mi meg nagyjából egykapuztunk. De nem, csak nem akart összejönni. A 89. percben a korabeli tudósítás szerint már készülődtek az illetékesek, hogy átadják a kupát a Fradinak. Csakhogy ekkor a fradista Szedlacsek a felezővonalnál kezezett (azazhogy az akkori tudósítás szerint hendszelt, olvasni is borzalom, komolyan). Gyors szabadrúgás után fejessel mentünk közelebb a kapujukhoz, onnan még egy fejes passz, a labda pedig Titkos Pál elé került, aki be is vágta a kapuba. 1:1, végre – még ennek is örülhettünk, bár az újságok szerint igazságtalan volt, hogy nem nyertünk. Ezzel lett vége a meccsnek, jöhetett az újrajátszás.

A megismételt meccsre azonban már csak szeptember 7-én került sor. Addig egy kis jól megérdemelt pihenő, kapusunknak pedig családi öröm is jött: a testvérének augusztus 20-án fia született. Nos, ha minden igaz, akkor a kicsit már mi is ismerhettük: valószínűleg nem sokan lehetünk a lelátón, akik ne tudták volna, ki az a külön fogalom, hogy Laci bácsi. A legnagyobb fazon, akivel külön megünnepeltük 2006-ban a hetvenéves évfordulóját annak, hogy életében először MTK-meccsre vitték, aki még halála előtt pár évvel is utazott a fiataljainkkal ottéjszakázós vonatos túrára az ország végébe, egyetlen ismerősünk, aki járt Észak-Koreában katonaként, azon nagyon kevesek egyike, aki kisgyerekként ott volt az 1938-as vb-döntőnkön, és persze az az ember, aki túl a hetvenen is simán az asztal alá tudott inni akárkit. Többször említette annak idején, hogy a nagybátja miatt, aki az MTK kapusa volt, vitték ki olyan kiskorában már meccsre, és bár ezt száz százalékos biztonsággal visszaellenőrizni nem tudom, a nevek passzolnak. Szegény öreg, hatalmas arc volt, csak imádni lehetett.

No de azt ő még nem láthatta kéthetes korában, ahogy 1932. szeptember 7-én a Hungária körút nyolcezer szurkolója előtt útjára indult a labda a megismételt döntőn, és hihetetlen dráma kezdődött. Szabó – Kocsis, Mándi, Wéber – Kalmár, Cseh – Szabó, Titkos, Barátky, Ottávi, Szaniszló volt a kezdőnk. A gyors hátrány ezúttal is megvolt, sőt, immár a 7. percben szerezte meg a Fradi a vezetést Toldi révén. A 15. percben pedig még nagyobb lett a baj, Turay belőtte a zöldek második gólját is. A félidő közepéig kellett várni ahhoz, hogy magunkhoz térjünk a sokkból, de aztán olyan öt perc következett, ami aranybetűkkel vonulhat be az MTK történelmének könyvébe. A 27. percben jártunk, amikor Szabó Géza megszerezte a szépítő gólunkat, rögtön máris újra meccsben voltunk. A 31. percben Titkos Pál, aki az első meccsen a végső pillanatban kiegyenlített, ismét ikszre alakította az állást, már 2:2! És a középkezdés után villámgyorsan elszedtük a labdát a zöldektől, Barátky Gyula pedig belőtte a harmadikat. Kisebb csoda volt ez, óriási fordítás, máris 3:2-re vezettünk.

Ez is maradt szünetig. Csakhogy aztán negyedórával a vége előtt jött a Fradi, jött Táncos, és ezúttal ők örülhettek az egyenlítésnek. De nem sokáig! Titkos Pál, aki annyira fontos szerepet játszott már a két meccsen, a 80. percben ismét megvillant, és 4:3-ra vezetett az MTK. Ez is maradt a végeredmény, átvettük a serleget, és ünnepelhettünk egy kis ideig…és két hónappal később szóltak, hogy nem nyertük meg a kupát.

Az MLSZ ugyanis két hónappal később jelezte, hogy ők időközben találtak egy olyan szabályt, hogy csak azok a játékosok léphettek pályára a megismételt döntőben, akik már az első meccs idején, három hónappal korábban is a csapat igazolt játékosai voltak. Márpedig nálunk sem Ottávinak, sem Szabó Gézának nem volt játékjogosultsága júniusban. Brüll Alfrédék hiába jelezték, hogy talán könnyebb lett volna úgy betartatni a szabályt, ha előtte szólnak nekünk, nem november közepén, amikor már szép lassan a téli szünetre készültünk. De nem maradt más, a Fradinak óvnia kellett csak, és övé a kupa. És itt jött az a csavar, amit a mai olvasó szinte fel sem foghat, mert ilyenre már biztosan nem kerülne sor. A zöld-fehérek ugyanis közölték, hogy szerintük sem járja az ilyen utólagos szabályátalakítgatás, az, hogy turkálnak a paragrafusok közt és véletlen találnak valamit hónapokkal a meccs után, akkor már inkább legyen az a végeredmény, ahogy a pályán eldőlt a meccs. És nem óvtak. A miénk maradt a kupa.

Szép dolog ez az MTK-Fradi. Jó tudni, hogy ősszel újra lesz.

A magyar foci történetének egyik leghülyébb kupáját rendezték meg 1925/26-ban. Őszintén szólva amikor kutakodtam a történetekben, annyi járt a fejemben, hogy a mostani MLSZ-t is lehet szidni néhány igencsak érdekes, a focira és a világra vonatkozó elképzelésük miatt, de már a majdnem kilencven évvel korábbi elődeiket sem kellett félteni. A kupát megnyerte az MTK - bár annyira nehéz dolgunk nem volt ezzel. Elég volt ugyanis mindössze egy meccset lejátszanunk ehhez.

1926. március 28-án játszottuk a döntőt az Újpest ellen, úgy, hogy el sem kellett jutnunk odáig. Érdekes hét volt az, öt nappal korábban például az íreknél megalakult a Fianna Fáil, nagyban készültünk a Budapesten megrendezendő (és magyar győzelemmel zárult) első vízilabda Eb-re, és három nappal a kupadöntő előtt a XX. század egyik legnagyobb jelentőségű sporttörténelmi eseményére került sor, bár akkor még legfeljebb az anyakönyvi rovatbe került be: megszületett Papp László. Az ország politika és bulvár felé fogékony részét a frankhamisítási botrány tartotta lázban, Angliában Milne lassan átadta a kiadójának a Micimackó kéziratát, Magyarországon meg a leghülyébb kupakiírást tartották, ami valaha focivezéreknek az eszükbe jutott.

Kitalálták ugyanis nagyon okosan, hogy - miután az előző kupát nem voltak képesek megszervezni - legyen kihívás alapú a lebonyolítás. A példát a bokszolóktól is vehették: minden csapat játszott rendesen egyenes kiesésben, ahogy addig is, kivéve a címvédő MTK-t - nekünk csak a döntőben kellett pályára lépnünk az addigra egyedüliként talpon maradó csapat ellen. Tökéletesen életképtelen ötlet volt, az MTK-szurkolóktól is elvették a döntőbe jutás izgalmát, mindenki más meg hátrányba került a csapatunkkal szemben. Szerencsére ezt hamar belátták az illetékesek is, és a következő kiírásban már visszatértek a korábbi lebonyolítási rendhez.

Így viszont páholyból, ámde méla unalommal nézhettük, ahogy az ellenfeleink szépen kiejtegetik egymást a döntőig vezető úton. Az elődöntőkben a Ferencváros 5:2-re legyőzte a Törekvést, az Újpest pedig szintén gólzáporos meccsen 4:3-ra verte a Kecskemétet. Jöhetett az Újpest-Ferencváros meccs a döntőbe jutásért - 3:2-re nyertek a lilák.

A döntőt a Hungária körúton tartották, így 12 ezer szurkoló nézhette végig, ahogy hazai pályán módszeresen legyilkoljuk az Újpestet. Pedig legjobbunk ekkor már nem is játszott: Orth György lábát néhány hónappal korábban brutálisan, szilánkosra rúgták, a döntő idején még ott tartott, hogy örült, ha éppen lábra tudott állni. Később még megpróbálkozott a visszatéréssel, de a játékoskarrierjének gyakorlatilag vége lett azzal a rúgással - ezt akkor még nem tudhatták, csak azt, hogy valahogyan nélküle kell megnyerni a döntőt. Remete - Kocsis, Senkey I, Rebró - Kléber, Nádler - Senkey II, Molnár, Braun, Opata, Jeny volt a kezdőnk, ez azért még így is az egyik legveszélyesebb magyar tizenegynek számított. A meccs pedig tökéletesen sima és egyoldalú lett: Opata Zoltán megszerezte a vezetést, majd ugyanő meg is duplázta. Senkey Gyula góljával már 3:0 volt az állás, vagyis épp olyan fölényesnek tűnt a győzelmünk, mint a legutóbbi döntőn a lilák ellen. Végül még annál is simább lett a vége, mert ezúttal még gólt sem kaptunk. Sőt, az újpesti Fogl Károly öngóljával 4:0 lett a végeredmény. Jó darabig ez volt az utolsó kupadöntőnk - a bajnokságban a következő idénytől bevezették a profizmust, a Magyar Kupában viszont csak az amatőrök játszhattak. Így is elmondható azonban, hogy a kupatörténelem első korszakának az MTK lett a legnagyobb csapata.

Sötét idők jártak 1923-ban. Az ország még alig lábalt ki a háború sokkjából, a túlélők lelki sebeit is épp csak elkezdték feldolgozni, az újjáépítés pedig talán még nehezebb volt. A gazdaságot kivéreztette a világháború, a vidék gazdagabb részét elcsatolták, Budapestnek kellett volna eltartania mindenkit, a háborús jóvátétel sokkoló méretű volt, teljes szegénység uralkodott el. De az élet ment tovább, mert mennie kellett, és lassan ment újra a játék is. A bajnokság már jóval korábban, mai szemmel nézve meglepő módon még a háború közepén, 1916-ban újraindult, 1922-ben pedig újra kiírták a kupát is. 1923-ban pedig újra a legjobb helyre került az új trófea.

Ez volt ugyanis az az év, amikor úgy döntött az MLSZ, hogy új, az addiginál jóval szebb, ezüst serleget gyártat. Ezt aztán minden évben kiadták a győztesnek. A kupa járt is kézről kézre – általában persze a Hungária körút, az Üllői út és Újpest közt vándorolva –, egészen 1973-ig. Akkor ugyanis az aktuális címvédő Ferencváros vitrinjéből valaki ellopta. Közel negyven évig aztán senki nem is tudta, merre van, ám most egy kalandos út után megint ezért játszunk jövő kedden. 2009-ben valaki felrakta a Vaterára, mint pincéből előkerült darabot, Kisteleki István akkori MLSZ-elnök pedig megvásárolta, és ahogy ő utólag elmondta, egy horvát parkolóban álló Barkas hátuljában, egyik kezével a pénzt átadva, a másikkal már a kupát fogva visszahozta Magyarországra. Igen ám, de kiderült, hogy a visszaszerzett kupán csak az MTK neve szerepel. Úgy tűnik tehát, hogy amit Kisteleki visszahozott, az a még régebbi kupának egy 1923-as másolata volt, amit az új serleg elkészítésekor egy-egy példányban kiadtak a addigi kiírásokban nyerő Fradinak és MTK-nak. A mienk a történelem sodrásában eltűnt, úgy néz ki, ekkor lett meg - de azt azóta se tudni, hogy az eredeti hol van.

Az 1922/23-as kupában a legjobb négy közt a Szegedet kaptuk, és meggyőző fölénnyel, 4:0-ra vertük meg őket. Jöhetett a legnagyobb meccs, MTK-Ferencváros, és 3:1-re legyőztük a címvédő zöldeket. A másik ágon az előző év másik döntőse, az Újpest jutott a döntőbe, miután 1:0-ra nyert a Törekvés ellen. Érdekesség, hogy ebben az évben játszottak bronzmeccset is a kupában, azon a Fradi 3:2-re legyőzte a Törekvést, de az övék csak a kisebb öröm volt. Kupadöntő, MTK-Újpest.

1923. június 17-e volt a nagy nap, amiről a döntőn kívül annyit őrzött meg a história, hogy a határon túlra szakadt csehszlovákiai Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földmívesek Szövetsége megtartotta első közgyűlését, valamint hogy megszületett Geréb György, a manapság is sokat emlegetett Geréb Ágnes apja. Kicsivel korábban már megtartották a magyarországi rádió első próbaadását Csepelen, de ekkor még nem volt rendszeres sugárzás, így aki nem volt ott az Üllői úton, csak a másnapi újságokból értesülhetett az MTK sima győzelméről.

Hétezer néző összegyűlt, viszont majdnem rögtön haza is kellett menniük, a felhőszakadás miatt olyan borzalmas volt a pálya. A korabeli tudósítás szerint nagyjából korcsolyázni is lehetett volna rajta, nagy is volt a megkönnyebbülés, amikor a bíró úgy döntött, hogy próbáljanak meg a csapatok focizni. Kropacsek – Mandl, Senkey – Kertész, Nadler, Nyúl – Braun, Molnár, Opata, Siklóssi, Orth MTK-tizenegy futott vagy épp csúszott ki a gyepre, és hamar meg is szerezte a vezetést. A 14. percben jártunk, amikor a nagy Opata Zoltán egy védőről lepattant labdával kiugrott, és jó húszról kilőtte a jobb felsőt, hatalmas bombagól, az újpesti kapus meg sem próbált elugrani, 1:0. Nagy fölénybe kerültünk ezután, a lila védők némi rugdosódással próbáltak válaszolni, de a 30. percben mégis, az akkori tudósítás szerint látványosan kipasszolgattuk őket, Siklóssi Antal pedig belőtte a második gólunkat. Ugyanő duplázott kicsit később, a 38. percben egy Siklóssi-Orth háromszögelés után az ötösről lőtt, így 3:0, és ez is maradt a félidőig.

A szünet után a viharos szél az Újpest támadásait segítette inkább, mi pedig beszorultunk a kapunk elé – igaz, bánná a fene jövő kedden, ha a Debrecen kicsit beszorítana minket háromgólos vezetésünknél. A lilák kapufáig jutottak, a rugdosódás pedig egyre jobban átvette a foci helyét. De aztán a 74. percben Orth György jó húsz méterről egy beadás után, az akkori tudósítás szavaival élve „gyönyörű csavart lövéssel” 4:0-ra módosította az állást. Az Újpest a 81. percben még szépített, de ez a lényegen nem változtatott, 4:1-gyel az MTK vihette haza az első alkalommal kiosztott Magyar Kupa serlegét.

Úgy nyerni Magyar Kupát, több, mint két évvel a sorozat elkezdése után, hogy már a következő, addigra be is fejezett kupa győztese ellen kéne játszanunk, de mégsincs meccs, sőt, már elkezdődött a két évvel későbbi kupasorozat is? Igen, mi vagyunk az a csapat, ami még ezt is képes volt megcsinálni. Teljesen elmebeteg dolog, de ilyesmi idő volt az az 1911-1912. Vagyis 1913. Vagy talán már épp 1914.

Annyi biztos, hogy már javában 1912-t írtunk, amikor elkezdődött a harmadik alkalommal kiírt, ’11-12-es Magyar Kupa, hiszen már az előzőt is csak jelentős csúszással sikerült befejezni. Kétszeres címvédőként futottunk neki a meccseknek – ilyet azóta se gyakran tudott csapat megcsinálni, a háromszori győzelmet zsinórban pedig a Fradi tudta egyetlenegyszer csak utánunk. Különösebb probléma nélkül, címvédőhöz méltó magabiztossággal jutottunk el a döntőig, ahol a Ferencvárossal játszottunk volna. Volna.

Csakhogy az történt, hogy az MTK nem fogadta el helyszínnek az Üllői úti pályát. A nemrég átadott stadion ugyan az akkori egyik legmodernebb magyar sportlétesítmény volt, nem véletlen tartották ott az előtte és utána lejátszott pár kupadöntőt is, de hát mégsem lett volna semleges pálya. Azt javasolták, hogy ha már az előző döntőnk úgyis a Fradi-pályán volt, ezúttal játsszunk nálunk, a Hungária körúton. Ekkorra már felépült a minden igényt kielégítő pályánk, a mi vezetőink indoklása szerint még minőségibb is, mint a Ferencvárosé – erre viszont a zöldek mondtak nemet. Végül mindkét fél annyira ragaszkodott a saját pályájához, hogy amikor úgy tűnt, hogy a döntéshozók végül nekünk adnak igazat, a Fradi tiltakozásképp nem állt ki a döntőre. A botrányba beleártotta magát a politika is, már a Belügyminisztériumban folytatódott a két hatalmas rivális veszekedése, amikor elkezdték az 1912-13-as kupát. Amikor azt befejezték, már 1913 júniusa volt, arról pedig még mindig nem született döntés, hogy mi legyen az 1912-es kupa döntőjével. Végül csupán 1913. december 14-én, miután a Ferencváros vezetői teljesen kompromisszumképtelenek maradtak, az illetékesek úgy döntöttek: fél évvel azután, hogy véget ért a negyedik kupa kiírása, játék nélkül az MTK lett a harmadik Magyar Kupa győztese. Nem mondanám, hogy feltétlen ilyen győzelemről álmodtunk – de a kupagyőzelem az csak kupagyőzelem.

Ekkor viszont már nagyban zajlott a kettővel későbbi kupa. Az MLSZ végre a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, az 1913-14-es kupát lerendezik 1913 őszén és 1914 tavaszán-nyarán. Végre rend is lehetett volna – azt meg gondolta volna a fene, hogy másfél hónappal a döntő után kitör a világháború, és senki nem nézi az ősz-tavaszi lebonyolítást. A negyeddöntőben – amit akkor még középmérkőzésnek neveztek – a MAFC-ot kaptuk, és annak rendje és módja szerint egy nagyon csúnya 9:3-mal küldtük őket haza. Ez volt egyébként az első olyan kupakiírás, ahol a legjobb nyolc közé bejutott vidéki csapat is, persze csak ha az akkor hivatalosan még nem, a gyakorlatban viszont már Budapesthez tartozó Újpestet és Erzsébetfalvát (ez utóbbi ugye manapság Pesterzsébet néven fut) nagyvonalúan pestinek tekintjük – a Kolozsvári AC volt az első teljesen vidéki klub a legjobb nyolc közt. Az elődöntőben jöhetett a BTC, és 3:0 ide. A másik elődöntőben a MAC megismételt meccsen 1:0-ra legyőzte a jó nevű 33 FC-t, így 1914. június 7-én a boldog békeidők utolsó nagy meccsén a két évvel korábbi döntőt megismételve MTK-MAC következhetett.

Ott aztán pillanatnyi kétséget sem hagytunk, ki a jobb csapat. Knapp – Zsigó, Csüdör, Nyúl – Hlavay, Vágó – Taussig, Kertész, Rácz, Kovács, Konrád felállásban mentünk ki a pályára, és negyedóra alatt szinte el is döntöttük a meccset. A 10. percben Konrád Kálmán góljával szereztük meg a vezetést, majd öt perc múlva Taussig Imrének köszöntehően már 2:0-ra vezettünk. A 30. percben Rácz Béla 3:0-ra módosította az állást, ezzel gyakorlatilag vége is lett a meccsnek. Egy gólt mégis lőttünk aztán, a 65. percben Konrád Kálmán állította be a 4:0-s végeredményt. Ezzel immár négyszeres kupagyőztes volt az MTK.

És hogy a csodás sorozatot hosszú évekig utána nem tudtuk folytatni, az már nem rajtunk múlt. Akármilyen szép vasárnap lehetett a döntő napja, annak a hónapnak egy másik vasárnapján, napra pontosan három héttel utána a foci helyett már arról szóltak a hírek, hogy Szarajevóban lelőtték a trónörököst, egy hónappal később pedig kitört a világháború. A kupák helyett az életben maradásért kellett harcolni, és amikor vége lett a háborúnak, jó ideig még akkor sem lehetett szó rendes fociról az ország újjáépítésének elején. 1914 után legközelebb 1922-ben rendeztek Magyar Kupát – de az már egy másik világ volt.

Gyerekek, a Montvaival vigyázzatok, az egy focista! – kiabálta be valaki a meccs elején, és ez az egy mondat többet mond a Paks tartalékjainak szombati veszélyességéről, mint tucatnyi tudósítás hosszas cirádái. Tökéletes magabiztossággal megyünk vissza az NB I-be, abszolút simán, percnyi kétség nélkül gázoltuk le azt, aki épp az utunkba állt.

Hozzátartozik persze az igazsághoz – és ezt már csak az egyébként kimondottan szimpatikus paksi csapat védelmére is hozzá kell tenni -, hogy a Paks első csapata egy órával a mi meccsünk kezdése után Pécsett játszott bajnokit, úgyhogy ezúttal még az egyébként sem túl acélos B-csapatuk is meggyengítve érkezett hozzánk. Olyan nevekkel, akikről egy szál Montvait leszámítva a fociszerető közönség Paks határain kívül nem igazán hallhatott eddig.

Ilyenkor az egyértelmű bajnokesélyes vagy ellazázza a meccset, nem csinál semmit, és örül az 1-0-nak, vagy szénné égeti a jobb sorsra érdemes áldozatait. Szerencsére fiaink ez utóbbi megoldás mellett maradtak, és így megtörtént az, amire pedig a párosítás alapján előzetesen kevesen számítottak: igazi közönségszórakoztató meccset láthattunk. Nem mondom, hogy az év rangadója lett volna ez, de ha egy kissrácot most hoztak volna ki első itteni meccsére, akkor az itt is ragadt volna. És ez így is van jól, a szinte már fix bajnoki cím ellenére is meg kell adni a szurkolóknak, ami jár nekünk.

És most kijutott a jóból. Rögtön az elején például olyat láthattunk, amit utoljára valamikor az Illés-Halmai korszakban, szabadrúgás-kombinációt. Pedig még fogtuk is a fejünket, amikor Kanta begurította valahova a semmibe a labdát, hogy ez most akkor micsoda akart volna lenni, aztán egyszer csak ott volt Nikházi, és vezettünk is 1-0-ra. Aztán kicsit később Nikházi indította Vasst, aki hirtelen egyedül maradt a labdával, csak végig kellett sétálnia a félpályán, és nagyon okosan a kapus mellett kilőnie a bal alsót. 2-0, és ezzel is fordultunk.

Utána pedig már nem volt könyörület, Balajti beállt csereként a félidőben, és pár másodperccel később első labdaérintéséből meg is szerezte a harmadik gólt. A félidő közepe tájékán jött a legszebb csere, Pál Andris hosszú sérülés után végre beállhatott. A 80. percben a változatosság kedvéért Kanta lőtt még egyet, további öt perc múlva pedig Balajti beállította az 5-0-s végeredményt. Sima lefocizás, ennyi volt ez a meccs. Nem egy, legalább két osztály különbség volt a javunkra.

Szóval nincs itt hiba, játszik a liba, kaptunk egy kis nézőszórakoztatást is, és kezdünk igencsak szépen rákészülni a kupadöntőre. Garami csatárposzton többször nyúlt bele a meccsbe a szokásosnál, egyértelműen azért, mert a döntőn Tischler nélkül kell kezdenünk valamit. A csapaton pedig látszott, hogy nagyon éhesek a sikerre. És még a szép játék is belefért.

A minket most már csak a matematika miatt üldözőnek nevezhető három csapat egyaránt nyert, de a helyzet így is az, hogy a jövő héten akár bajnokok is lehetünk. Ez viszont még nem csak rajtunk múlik. Szombat délután játszunk Tatabányán, akkor már tudni fogjuk, mi lett a Kozármisleny előző napi soproni meccsének végeredménye, a Gyirmót pedig velünk egy időben lép pályára Szigetszentmiklóson. Ha mi nyerünk, a másik kettő pedig nem, akkor nincs miről beszélni. Ha ikszelünk, akkor a Gyirmótnak ki kell kapnia, a Kozármislenynek pedig legfeljebb egy döntetlen szabad. És akkor végre túlleszünk ezen az egész NB II-n. Jó is lenne már.

Senki nem nyert 1911-ben Magyar Kupát, mégis az MTK az 1911-es kupagyőztes. Nos igen, elég hülyén venné ki magát, ha az idei döntőnket valamikor jövő ősszel játszanánk le, de a régi idők focijában még az is megtörténhetett, hogy 1912 októberében játszották az 1911-es kupa utolsó meccsét. Amit meg is nyertünk, annak rendje és módja szerint.

Ezúttal az egy évvel korábbi kiírással ellentétben már volt kupa is, 800 koronát sikerült rá összedobni közadakozásból. A sorozat is népszerűbb lett, mint az első évben, immár 33 csapat indult, immár harmadosztályúak is. Mi címvédőként futottunk neki a kupának, és úgy alakult a sorsolás, hogy a legjobb nyolctól kezdve három hatalmas presztízsmeccsen kellett átverekednünk magunkat, hogy újra nyerjünk.

A negyeddöntőben MTK-VAC. Az ellenfél a másodosztályú Vívó és Athletikai Club, aminek a nevében ugyan ilyesmire nincs utalás, de annyit kell tudni róluk, hogy a szurkolóik zsidók voltak és halálosan gyűlölték az MTK-t. Mert ugyan ránk is zsidó csapatként tekintett a mélyen tisztelt közvélemény, de nálunk másokat elfogadó, beilleszkedni vágyó, a zsidók és nem zsidók jó kapcsolatát hirdető, a polgári világból érkező szurkolók és klubvezetők voltak, ez pedig halálos bűn volt a sokkal konzervatívabb VAC-osok szemében. Olyan mocskos, bűnös, undorító liberális elhajlást, hogy a szurkolók, a játékosok és a klubvezetők közt is lehettek nem zsidók, sőt, hogy az alapítók közt is voltak, hát mivé lesz így a világ? Forrt tehát a gyűlölet, igaz, még nem alakult át olyan brutális, a pályán lezajlott tömegverekedéssé a két szurkolótábor közt, mint tizenegy évvel később. A pályán persze egyértelmű volt a helyzet: simán, 4:0-ra nyertünk.

Az elődöntőben aztán megkaptuk a tavalyi évhez hasonlóan a Fradit, akit azelőtt épp a tavalyi döntős BTC-t ejtették ki. A lelátó után így a pályán találkoztunk a legnagyobb riválissal, az egykori beszámolók szerint pedig az év egyik legnagyobb meccsét játszották az örökrangadón. Nem volt gólgazdag meccs, az öröm viszont annál hatalmasabb: 1:0-ra nyertünk, ezzel ismét döntőbe jutottunk. Ahol is a MAC várt ránk, miután 4:1-gyel kiejtette a Budapesti Athletikai Klubot.

Ekkor már javában 1912-t írtunk, időközben felépült a saját modern pályánk is a Hungária körúton. Mégsem ott játszottuk a döntőt, hanem semleges pályán, a szintén néhány hónappal korábban átadott Üllői úti stadionban. Az előzőnél jóval nagyobb lelkesedés fogadta a döntőt, immár 15 ezren látogattak ki a Fradi-pályára megnézni a meccset. Knapp – Révész, Csüdör – Bíró, Károly, Vágó – Sebestyén I, Kertész II, Lane, Kertész I, Szántó összeállításban játszottunk, a korabeli beszámolók szerint a meccs első húsz percében kimondottan gyengén. Nagy védelmi hibáink voltak, viszont mögötte tökéletes kapusmunka Knapp Miksától, így tartottuk a 0:0-t. A félidő közepétől viszont magunkra találtunk, elkezdtünk támadni, a MAC pedig néhány életveszélyes kontrával jött a kapunkig. A 44. percben mégis mi szereztük meg a vezetést. Sebestyén Béla középre ívelt, légiósunk, Joseph Lane kapura fejelt (az akkori fociban ez túl gyakori próbálkozásnak nem számított, gondoljunk csak bele, milyen brutális erő kellett ahhoz, hogy abba a méretes bőrlabdába valaki beletegye a fejét), a vendégkapus csak gyengén tudott védeni, Kertész II Vilmos pedig berúgta a kipattanót. A félidőig hátralévő két percben a MAC három szögletet is rúgott – az akkori fociban ez sokkal többet ért, mint manapság, akkor még szinte közvetlen gólveszély volt a szöglet, már majdnem annyira, mint mostanában egy szabadrúgás a tizenhatos vonaláról szemből, nem véletlen mondták, hogy egy szöglet fél gól. Így külön nagy szó, hogy 1:0-s MTK-vezetéssel sikerült kivédekeznünk szünetig.

A második félidő már a mienk volt: szinte rögtön a kezdés után lőhettünk volna még egy gólt, de Szántó Károly óriási ziccerben a kapust találta el. Őt még csak a labdával, az 59. percben viszont a MAC-os Tóth Ferenccel már egymás lábára mentek, amiből páros kiállítás lett. A 66. percben eldönthettük volna a meccset, de nem sikerült. Tizenegyest kaptunk - az akkori sajtó szerint legalábbis véleményeset, de ez természetesen nem igaz, minden tizenegyes, amit az MTK megkap, teljesen jogos -, Révész Béla büntetőjét azonban a MAC kapusa lábbal védte. A meccsből hátralévő idő már sokkal inkább a verekedésről szólt foci helyett, hatalmas oda-vissza rugdosódás kezdődött, mi pedig a végére igencsak beszorultunk, de sikerült kivédekeznünk a győzelemig. Kupagyőztes az MTK, és ha már úgyis ott volt az alig fél éve átadott stadionunk a közelben, ott folytatódhatott az ünneplés. Csak mondom: idén még közelebb fogunk játszani a pályánkhoz.

Addig viszont hátravan még két bajnoki, az első rögtön holnap. MTK-Paks II, hát mit mondjak, volt már ennél pezsdítőbb összecsapás is, amire kellőképp rá lehetett pörögni. Nagy külön előkészületről nem is tudni, alapvetően addig teljesen bizonytalan, kik ellen kell játszanunk, amíg nem derül ki, a nem is gyenge első csapat cseréit játszatják az ellenfélnél, vagy inkább próbálkoznak az U19-cel. Az ősszel Pakson mindenesetre eléggé megszenvedtünk, nagyon rossz minőségű és szűk pályán csak két perccel a vége előtt sikerült begyötörnünk a győztes gólt. De begyötörtük, és ennyi a lényeg. Meg az a tudat, hogy ha ezt megnyerjük, akkor szerencsésebb esetben a jövő héten már bajnokok lehetünk. Jó is volna.

Mentálisan valószínűleg így sem a legegyszerűbb feladat felpörgetni a játékosokat szinte már biztos bajnokként egy kupadöntő előtt egy ilyen meccsre, de reménykednünk kell, hogy valahogy mégis sikerült. A csapat környékéről jövő infók azért csak arról szólnak, hogy évek óta nem volt a társaság annyira kiéhezve a sikerre, mint most, és hogy időtlen időkre kell visszaemlékezni, hogy elmondhassuk, mikor volt ennyire egyben a fejekben az MTK. Azt mondják, talán még annál is jobban akarják a játékosok a győzelemt, mint amikor utoljára bajnokok lettünk az NB I-ben. Úgyhogy most ki kell pipálnunk a kötelezőt. Aztán foglalkozhatunk a nagy álommal.

1910. szeptember 8-a nagy nap volt a fővárosban: Bárczy István, Budapest polgármestere ekkor adta át a János-hegyi Erzsébet-kilátót. A néhány évvel korábban meggyilkolt királynéra emlékező építményt a város egyik nagy nevezetességének szánták, még az sem számított, hogy azóta is jól ismert módon az eredetileg tervezettnél harmadával több lett az építkezés végső ára, és hogy a libegőtől felfelé már nem vezetett oda autóút. Ha a polgármester (főpolgármesteri poszt ekkor ugyan már létezett, de komoly szerepe még nem volt) az akkori nagy kedvenc hétvégi kirándulóhelyről jó szemekkel ellátott egészen a város pesti oldalának végéig, már láthatta, ahogy több ezren igyekeznek a Millennáris felé: az új őrület, a football, a lassan a polgárság és a munkások közös kedvencévé váló játék, amiről többen állították, hogy akár a huszadik század legnépszerűbb sportjává is válhat, első Magyar Kupájának döntőjét rendezték aznap, az MTK és a BTC részvételével. Sokan nem sejthették ekkor, hogy háromszor kell elkezdeni majd a döntőt, amíg végre be is fejezhetik.

A lelkesedés nem feltétlen volt hatalmas kezdetben. Több klub is úgy gondolta, hogy az akkor már kilenc éve folyó bajnokság mellett nem érdemes megpróbálkozni egy, az angol FA Kupa mintájára lérehozott egyenes kieséses sorozattal. Huszonnyolc nevezés mégis összejött, és így 1909. november 21-én elindulhatott a küzdelem, méghozzá a Litográfia FC és a Vívó AC meccsével. Az mára a múlt távoli ködébe vész, hogy hogyan sikerült eljutnunk a legjobb nyolcig, annyi azonban biztos, hogy a negyeddöntőt meccs nélkül nyertük meg 1910 májusában. Oda kisorsolt ellenfelünk, az Újpest ugyanis úgy döntött, hogy nem áll ki a meccsre. A legjobb négy összetétele a papírforma szerint alakult: az MTK mellett a Ferencváros és a MAC simán, a BTC a Törekvés ellen csak újrajátszott meccsen jutott elődöntőbe. Ott aztán megkaptuk a Fradit. Akkoriban már egyértelműen ez a két csapat uralta a magyar focit, és ugyan mindenki mást lazán vertek, egymással nagyjából ugyanazon a szinten voltak. A kétesélyes elődöntőn, ami akkor még egy meccsen dőlt el, így az nem keltett meglepetést, hogy mi nyertünk, a megalázó gólarány már annál inkább: ma is szép élmény leírni, hogy MTK-Ferencváros 4:0. A másik meccsen a BTC 4:1-re verte a MAC-ot, így jöhetett a döntő. Először, másodszor, és harmadszor.

Szeptember 8-án futott neki a két csapat először a meccsnek. Írnám, hogy nagy harc volt, ki viheti haza első ízben a Magyar Kupát, de ez így nem volna igaz, kupa ugyanis egész konkrétan nem volt. A szervezőknek nem volt pénzük arra, hogy csináltassanak egy trófeát, így a pálya bejáratainál állítottak fel becsületkasszát, hogy abba adjanak a szurkolók pénzt valamilyen serlegre. Nem volt egy nyerő húzás, 5 korona 60 fillér jött össze. Talán valaki pár sört meg tudott inni belőle.

Háromezer néző gyűlt össze a Millennárison, fél Budapest akkori hazai pályáján, hogy szurkoljon a döntőben. Nekünk akkor még nem volt saját stadionunk, így jól ismerhettük a pályát, a Margitsziget mellett legtöbb hazai meccsünket ott játszottuk. Az MTK  Domonkos – Nagy, Révész – Bíró, Kürschner, Kertész III – Sebestyén, Szántó, Kertész I, Kertész II, Farkas felállásban kezdte a meccset, és nagyon hamar hátrányba is került. Viszonylag gyorsan sikerült mégis egyenlítenünk (azt már nem őrizték meg a krónikák, kinek a góljával), és az 1:1 maradt is a meccs végéig. A szabály pedig úgy szólt, hogy döntetlen után újra kell játszani a meccset.

1910. október 2-ra rakták az újrajátszást, a helyszín ismét a Millennáris, de ezúttal már négyezer néző jött össze. A meccs részben róluk is szólt, a korabeli beszámolók szerint legalábbis több szurkolói rendbontás is tarkította a döntőt. Nem állhatott nagyon a helyzet magaslatán a bíró sem, az egykori tudósítások állítólag igencsak lehúzták róla a keresztvizet, az pedig egy mai meccsen is súlyosnak számítana, hogy négyszer is villant a piros lap. A legalábbis érdekes körülmények ellenére is hamar előnybe kerültünk, Kertész I Gyula góljával vezettünk 1:0-ra, majd szünetre Révész Bélának köszönhetően már kettővel mentünk. A második félidőben Szendrő Oszkár góljával szépített a BTC, és hullottak a piros lapok - mi tíz, az ellenfél nyolc emberrel fejezhette volna be a meccset. De nem fejeztük be.

Besötétedett ugyanis időközben, a villanyfényes pálya pedig 1910-ben még ismeretlen fogalom volt Magyarországon. De azért vannak szurkolók, hogy segítsenek a csapataiknak: akinél csak volt gyufa, meggyújtotta, így igencsak alternatív mesterséges világítás borította be a pályát. Azok az emberek ha tudták volna, hogy kései utódaik 2008-ban egy Szuperkupa-döntőn szinte pontosan ugyanezt fogják csinálni, csak gyufa helyett telefonnal...A bíró mégis úgy döntött, ilyen körülmények közt nem lehet tovább játszani, a 80. percben félbeszakította a döntőt. Tiszta Rosenborg.

Így végül további másfél hónappal később, november 20-án lehetett végigjátszani a maradék tíz percet. Csak erre nem akartak összehívni egy újabb meccset, így a BTC-MAC tarcsimeccs szünetébe iktattak be egy tízperces kupadöntőt. A 10 a 8 ellen felállás természetesen maradt, sőt, a BTC-s Leitner még meg is betegedett, úgyhogy némileg meglepő módon berakták a kapuba, mondván, ott sok vizet úgysem zavar. Kertész I Gyulának így nem volt nehéz még egy állítólag igencsak potya gólt lőnie, a BTC pedig csak szögletig jutott. Érdekes körülmények voltak, mit ne mondjunk, de a lényeg az, hogy 3:1 a vége, közel egy teljes évszakkal a döntő kezdése után csak sikerült nyerni, és ha addigra összeeszkábáltak valami trófeát is, az első alkalommal kiírt Magyar Kupa a lehető legjobb kezekbe került.

(a forrásokért örök hála: magyarfutball.hu, huszadikszazad.hu, iffhs.de)