Hátul és középen jó eséllyel senki nem fog megverni minket tavasszal, de ha csatárposzton nem javulunk, akkor baj van. Az ötletek jók voltak az első edzőmeccsen, a labdák sokáig jól jártak lábról lábra, de aztán a legvégén valahogy mindig elfogyott a tudás.

Van szebb dolog az életben, mint egy jeges szombat délután álldogálni a budai dombok közt és nézni, ahogy a másodosztályú csapatunk edzőmeccset játszik? Naná, hogy van, de akik az időjárással és a távolsággal dacolva felmentek a Promontor utcáig, jól érezhették magukat. És nem csak azért, mert a budafoki pálya büféjéé egyértelműen a magyar szurkolói világ legfinomabb frissen sütött pogácsája.

Miután a 2012-es év első értékelhető momentumaként a meccs nagyjából harmincadik másodpercében Hegedüs egy lendületes mozdulattal kirúgta a labdát a félpályánál lévő játékostárs helyett a szomszéd ház kertjébe, elkezdtünk focizni, és gyorsan megnyugtató mezőnyfölény lett. A 8. percben a Kanta-Tischler gólpassz-gól sorrend megfordult, Tisi kiugratta az elöl kószáló Kantát, aki húsz méterre a legközelebbi védőtől némileg pofátlanul átemelt a kifutó kapus felett. Aztán folytattuk az ellenfélnél sokkal erősebb játékunkat, a kapu előtt viszont néha egészen meglepő hibák jöttek. Bedurvult a Cegléd is – nem sportszerűtlenül játszottak, de olyan agresszíven, ahogy edzőmeccsen ritkán szokás. Mi viszont felvettük velük a harcot, ami nagyon jó: már az ősszel is több meccsen láthattuk, hogy talán végre vége annak az évek óta tartó borzalomnak, hogy ha valaki fúj ránk kettőt, akkor összeesünk a fájdalomtól és a meglepetéstől. Most végre odaálltunk.

A második félidőre teljes sorcsere, a komplett kispad beállt. Szinte azonnal jött is az egyenlítés, egy tizenhatos körüli szabadrúgásból, sokmindent nem lehetett ezzel kezdeni. De pár perc múlva a Cegléd olyan öngóllal lepett meg minket, hogy ha ezt bárki felvette volna, már januárban meglenne a szilveszteri összeállítások egyik legszebb darabja. A klasszikus közröhej: kapus kiadja hátvédnek a labdát, hátvéd gyönyörű mozdulattal visszapörgeti a némileg meglepett kapus mellett a hálóba, 2-1. Aztán ugyanaz, mint korábban, keménykedés, egyértelmű mezőnyfölényünk, és a legvégén elhaló támadások tömkelege.

Ennél fogva arról igazán nem is lehet mit mondani, hogy mit alkottunk kapusposzton. Hegedüs, majd az állítólag sérülésből lábadozó Groppioni helyett az utolsó húsz percben Scheilinger egyetlen dolgukat tökéletesen ellátták: nem fáztak meg.

A védelemmel Garaminak mindannyiunkat sikerült meglepnie. Amikor láttuk a kezdőket, néztük is, ki az a srác 33-asban, aki annyira hasonlít Eppelre, csak hát mégse csatár, hanem belső védő, de aztán rájöttünk, hogy az tényleg Eppel. Végülis Juhász Rolinak bejött – gondolhattuk, és a Hollandiából ideiglenesen visszatért excsatárunk tényleg nem teljesített rosszul hátul. Hogy ezzel mi volt a cél, azt senki nem érti, beleszámítva ebbe a játékosokat is, akiket kérdeztünk. Ők legalább annyit hozzátehettek: volt már Garaminak nem egy húzása, amit senki nem volt képes értelmezni, aztán a gyakorlatban valahogy mégis bejött. Eppelen kívül a jól megszokott Szekeres és Wolfe, valamint az első csapatban ritkábban kalandozó Hajdú volt hátul, extrák nélküli, de nagyon stabil játékot nyújtva, és a szünet után beálló Macura, Póti, Kelemen, Ladányi sortól is csak egyetlen csúnyább hibát tudunk felidézni.

Középpályán kész vagyunk a tavasz kezdésére. Nikházi és Kanta végre egyszerre van játékban, talán csak rájött a mester, hogy ilyenkor ők erősítik egymást. Felvették a kesztyűt a vendégek keménységével, abszolút domináltak a pályán, és forintos labdákkal szórták a csatársort – a többi nem rajtuk múlt. Ha pedig agresszió is kell, akkor vegyél egy szerbet, Vukmir is elfogadhatóan megtalálta a helyét ebben a csapatban. Szünet után minőségi csereként bejött Zsidai, aki most egy kicsit szürkébb volt, Gál, aki harcolt nagyokat, és Vass, aki ha tíz centivel magasabb lenne, a legjobb magyar focisták közé tartozna már most is, de szerez egy kis rutint, és még így is a legjobb játékosaink közt lesz nagyon hamarosan.

A csatársor viszont most nem tűnt az igazinak. Tischler a zseniális gólpasszával azért kitűnt, de gyakran volt peche a kapu előtt. Pál nagyon elkezdett küzdeni, hogy megmutassa, nem süllyed el a karrierje, és biztató jelek vannak is, de az csak akkor fog menni, ha eltalálja a kaput. Benne viszont látszik a fejlődési lehetőség és a tudás, amit csak azért kell kiemelni, mert a harmadik kezdőcsatárunk Frank volt, akitől már tényleg nem várunk olyan csodákat, mint például sprintelni, pontosan passzolni, cselezni, párharcot nyerni, ilyesmi. Igaz, Frank az MTK-nak az, mint a Barcelonának Messi: ha hozzá jut a labda, már mindenki tudja, mi lesz az akció vége. (jó, azt még a harcedzettebbek sem értettük, hogy amikor egyszer fejelnie kellett volna, akkor miért inkább a hátával próbált gólt lőni, de hagyjuk ezt, mert a fejtegetés túl távolra vezetne) Csereként jött Molnár és Könyves, csak hogy egy kicsit még tovább akadozzon a helyzetkihasználás, és harmadikként Szabó Ádám, aki viszont a nap egyik nagyon pozitív meglepetése lett. Sokszor kívántuk, hogy bár a labdát figyelné olyan lelkesedéssel, mint a budapesti éjszakai élet néhány kedvelt szórakozóhelyét, és most pontosan így is tett. Hogy egy jó meccse volt, vagy tényleg elkezdett felnőni, azt persze nem tudhatjuk ennyiből, de az biztos, hogy élmény volt nézni, amit csinál.

Összességében mégis elégedettek lehetünk, egy masszív, stabil, az ősszel kimondottan jól teljesítő csapatot győztünk le úgy, hogy még egygólos vezetésünknél is mindvégig egyértelmű volt, hogy mienk a meccs. Kedden jön a Diósgyőr. Az már komoly erőfelmérő lesz, sokmindent meg fogunk tudni, hol tartunk, ha a nyáron szeretnénk már NB I-es csapat lenni.