Örülhetnénk, de mégse. Egy szép győzelemmel lettünk gazdagabbak az egyik hétvégi edzőmeccsen, viszont ami a másikon történt, az felülír mindent. Besztercebánya-MTK 0-1, MTK-Csákvár 1-2, de ami a pályán a gólokon kívül történt, az ezúttal sokkal többet mond a két eredménynél.

Nem biztos, hogy azon a napon, amikor az egész Kárpát-medencét elborította az elmúlt néhány év legdurvább hidege jó kis hóeséssel párosulva, a legjobb ötlet volt edzőmeccseket rendezni, de ha már így alakult, akkor a két részre osztott keret becsületesen nekiesett a feladatnak. A kezdőcsapat Szlovákiában túrázott egyet, az ottani beszámolók szerint Besztercebányán csak csontig hatoló hideg volt, a pályát viszont képesek voltak letakarítani a helyiek, ami azért, valljuk be, némi előrelépés az anyaország állapotaihoz képest. A felállás a télen már megszokott, némi kísérletezgetéssel, azaz a kapuban Hegedüs, hátul a Wolfe, Szekeres, Kálnoki Kis, Vadnai négyes, középpályán Vukmir, Kanta és Ladányi, elöl pedig Könyves, Tischler és Frank próbálkozott. Csereként bejött Hajdú, Eppel megint a védelembe, a meglepetésre a télen kevésbé foglalkoztatott Zsidai, a kis Vass, Nikházi, és csak hogy tényleg legyen minek is örülni a cserék miatt, a kisebb sérüléséből visszajövő Groppioni. (Más csapatok szurkolói talán nem érthetik, miért kell annak örülni, ha egy néhány hetesre ígért gyógyulási időszak után néhány héttel visszajöhet egy játékos, de az MTK-sok tapasztalatai ebben a témában mások.) A helyszíni beszámolóból itt Pesten sok konkrétumot nem tudhattunk meg, csupán annyit, hogy a meccs elején a szlovákok voltak erősebbek, de aztán kijöttünk a szorításból, és miután a 70. percben Frank a kapusba lőtte a labdát, a kipattanót Tischler bepasszolta.

Ezzel győzelem, és szép is lehetett volna ez a szombat, de nem. A cseréink ugyanis ezzel egy időben Pesten (bocs, Budán) próbálkoztak az ország legjobb amatőrcsapata és a hó ellen, és mindkettőben sikertelenek voltak. Sőt.

Kikaptunk. Felejtsük el az eredményt, nem ez számít – ezt mondhattuk volna legalábbis amikor még vezettünk, de még iksznél is. Egy ilyen vereség viszont nagyon ronda, és még csúnyább volt az, ahogyan kikaptunk. Maga a foci nem volt foci, ilyen körülmények közt nem lehetett játszani, csoda, hogy mindkét csapat sérülések nélkül lehozta a meccset. Még úgy is, hogy a bíró finoman fogalmazva sem volt a helyzet magaslatán, engedett szinte mindent, amit ezen a pályán, egy tét nélküli meccsen nem lett volna talán szabad, a két csapat pedig mindenkit kicsit meglepve nem finomkodott, hanem egy össznépi rugdosódássá fajult ez a focinak alig nevezhető izé. De nem az agresszióval volt a gond, az teljesen rendben is van, nem kisasszonysport ez. Attól vált bohózattá ez a két óra, hogy a tízcentis hóban értelmeset passzolni nem lehetett, jobban kellett arra figyelni, hogy ne csússzanak el labdavezetés közben, és néha bejött egy pályamunkás legalább a vonalakról letakarítani a folyamatosan szakadó havat. Az egész meccsen talán egy értelmes támadás volt, az első félidő végén ebből lőtte a most már folyamatosan nagyon látványosan küzdő Szabó Ádám a gólunkat. Jellemző, hogy az egyenlítő gól úgy született, hogy a labda egy kapura lövésnél megállt a hóban egy méterrel a gólvonal előtt, és a ráfutó kapus, védő és vendégcsatár közül épp ez utóbbi volt az egyetlen, aki nem esett el egy hóbuckában. Megkoronázva a szenvedést pedig a 90. percben az egyik védőnk elcsúszott, kitámasztott, hogy ne arcra essen, a csákvári játékos rárúgta a kezére a labdát, tizenegyes, 1-2.

Na most lehetne magyarázkodni, meg mondani, hogy az ellenfél idén kiverte a kupából a kis Fradit meg a honvédot is. De nem. Egy MTK egy Csákvártól nem kaphat ki. Pont, és nincs mivel mentegetőzni.

Ami pedig tovább súlyosbítja a helyzetet, az a mentális szétesés. Hogy Kákonyi és Molnár a második félidőben végig egymást szidták, nem egyszer az ordibálásig fajulva, az nem állapot. Az, hogy két játékosunk csakis egymással foglalkozzon meccs alatt, az olyan fejbeli problémákat mutat, amiket nagyon sürgősen kezelni kell. Főleg úgy, hogy nem balhés játékosokról van szó. És a kezelés legalábbis helyben teljesen sikertelen volt: a szlovákiai meccset levezénylő Garami helyére Pölöskei Gábor ugrott be a kispadra, és teljesen erélytelenül, gyakorlatilag eredmény nélkül próbálta rendezni, hogy két játékosa inkább egymást anyázza üvöltözve ahelyett, hogy fociznának. Botrányos volt, nagyon komoly mentális és háttérbeli bajokat mutat, és valamit kezdeni kell a helyzettel. Mindegy is, ki kezdte (amúgy úgy indult, hogy Molnár minősíthetetlenhez közelítő fociját Kákonyi szóvátette. A kritikában igaza volt, sétálgatni a pályán nem lett volna szabad szinte a teljes meccsen keresztül, de ezért szólni az edző dolga lenne, és ha már odaszól saját csapattársnak akkor sem ebben a stílusban kéne), ilyet megtenni nem lehet. Akik kint voltunk, a nulla focinál és a vereségnél is döbbentebben bámultuk ezt, nem vagyunk egy botránycsapat, soha nem is voltunk az, nagyon nem vagyunk ehhez hozzászokva.

Most pedig egy hét Törökország. Irány a beleki edzőtábor, és csak remélhetjük, hogy az egy hét elszakítottság a külvilágtól segít egy kicsit rendezni a fejekben a helyzetet. Ránkfér.